Függő játszmák

BENYOVSZKY KRISZTIÁN

A bűnügyi irodalom műfajai közül talán a thriller azonosítható be, írható le a legnehezebben. Egyrészt azért, mert az alapját képező hatásmechanizmus (felfüggesztés, feszültségteli várakoztatás) számos más, rejtély- vagy kalandorientált műfajban is előfordul, másrészt azért, mert tematikus megközelítésben nagyon változatos képet mutat (pszichothriller, kémthriller, misztikus thriller, jogi thriller, akcióthriller, politikai thriller, orvosi thriller, sci-fi thriller stb.). Nincs ez másképp filmes megfelelője esetében sem. Persze azért van egy-két olyan motívum vagy helyzettípus, amely fogódzóként szolgálhat, legyen szó a műfaj irodalmi vagy filmes változatáról. Ilyennek tekinthető az életveszélyes fenyegetettségnek kitett áldozat (nő, család, gyermek, ártatlan gyanúsított) fókuszba állítása és az ebből következő cselekménysorok szerkezeti elvvé emelése: szabadulás, menekülés, az ellenfél kijátszása, az ártatlanság bizonyítása. Ez egyaránt teret nyit a szorongás, a félelem és a rettegés lélektani oldalának plasztikus ábrázolása és az izgalmas akciójelenetek sorjázása előtt. Műve és szerzője válogatja, hogy milyen arányban, milyen súlypontozásban is jelennek meg a lélektani és az akciószerű mozzanatok a szövegben. Az irodalom és a film az egyiket és a másikat is a maga módján, a maga mediális adottságainak megfelelően jeleníti meg: az előbbi a nyelvi, az utóbbi a képi elbeszélés eszközeivel.

Az alábbiakban két kiváló francia krimit (Boileau–Narcejac: A sötétség arcai, Brigitte Aubert: Az Erdei Halál) ajánlok az olvasó figyelmébe, s rajtuk keresztül próbálom majd közelebbről is megvilágítani az irodalmi thriller néhány jellemzőjét.

A sötétség arcai

A regény főszereplője egy erélyes, úrhatnám gyáros, Richard Hermantier, aki egy kertjében felrobbant gránáttól elveszíti a látását. A baleset után néhány héttel felesége kedvenc nyaralójába szállítja az üzleti életbe mindenáron visszatérni akaró férjét pihenés, kikapcsolódás végett. A nyaralás azonban lassacskán rémálommá változik a férfi számára. Szokatlan, nem odavaló szagok, idegennek tetsző tárgyak, a szobák elrendezésében mutatkozó apró elmozdulások és a cselédség kétértelmű megjegyzései egyre inkább erősítik benne annak a gyanúját, hogy valami nincs rendben – sem vele, sem körülötte, s hogy egy ismeretlen célú játék kiszolgáltatott áldozatává vált.

Hermantier úgy érzi, hogy valamit titkolnak előle, számára ismeretlen okból kerülik, s mintha még félnének is tőle. De miért? A firtató kérdéseire adott válaszok nem nyugtatják meg, mivel vakként olyan emberek tekintetére és véleményére van utalva, akiknek nem tud teljes mértékben hinni, akik nemegyszer ugyanarról a dologról ellentmondásos véleményt nyilvánítanak: „Melyik információ az igazi? Kinek, minek higgyen?” (94.) Hermantier-t a vakságával járó kiszolgáltatottság, a környezet szokatlansága és az őt gondozók viselkedése miatt a napok előrehaladtával a szorongó otthontalanság (a freudi Unheimliche) érzése keríti hatalmába, s a korábban olyannyira szeretett nyaraló veszélyekkel teli idegen hellyé változik a számára: „Minden olyan, mintha kicserélték volna a testemet egy másikra, és közben elvittek volna egy új világba, ahol minden idegen, veszélyes.” (84.) Bátyjának eltűnése és egy ismeretlen éjszakai látogató után pedig a veszélyérzettel párosuló szorongás nyomasztó halálfélelemmé erősödik benne.

Többet már nem árulhatok el a cselekményből, a szöveg műfajisága és az általa megcélzott hatás szempontjából azonban érdemes még egy pillantást vetni a regény narrációjára.

A francia szerzőpáros művében az egyes szám 3. személyű perszonális elbeszélésmód érvényesül, ami azt jelenti, hogy a fölérendelt, névtelen narrátor egy szereplő szemszögéből, az ő érzékelési tapasztalatait közvetítve számol be az eseményekről. Helyenként a szereplő is „szóhoz jut”, hosszabb-rövidebb belső monológok kísérik ugyanis a narrációt. A Hermantier által képviselt perspektíva különlegességét az adja, hogy az elbeszélő művek többségében kitüntetettnek számító érzékelési terület, a látás itt hiányzik, s helyét a hallás, a tapintás és a szaglás veszi át. Ez egy lényegesen szűkebb hatósugarú, de éppen ezért sajátos és – olvasói szempontból legalábbis – izgalmasabb tapasztalatisággal szolgál. Olvasóként osztozunk a férfi szorongásában és a félelmében, mert a szöveg prózapoétikai megalkotottsága ezt irányozza elő: nem ismerhetjük ugyanis a másik oldal, a gyáros által hovatovább egyre inkább ellenfélként vagy összeesküvőkként emlegetett rokonok, munkatársak, barátok nézőpontját. Ez az egyoldalú, „vak” narráció viszont magával vonja az igaz és hamis, a képzelt és valós közti különbségtétel ellehetetlenülését, s ennek köszönhetően majdnem egészen a végéig játékban marad az a lehetőség is, hogy Hermantier képzelődik.

És pontosan ez a bizonytalanság adja Boileau–Narcejac kiváló lélektani thrillerjének egyik feszültségforrását: hezitálásra készteti a befogadót, mivel egy ideig függőben tartja (suspense) a választ arra a kérdésre, vajon egy sérült és lelkileg labilis férfi túlhajtott fantáziálásáról, vagy egy bűnténybe torkolló fondorlatos lelki hadjáratról van-e szó? Tulajdonképpen a regény kétharmadáig nem is lehetünk biztosak abban, hogy krimit olvasunk-e egyáltalán, hisz bűnténynek nyoma sincs, csupán lehetséges előjeleivel találkozunk. Amikor pedig kezdünk hinni Hermantier-nek (s ebben döntő szerepe van egy nemcsak metaforikus értelemben kafkai temetőjelenetnek), azaz okkal rettegő kiszemelt áldozatként tekintünk rá, azért izgulhatunk, hogy kiszolgáltatottsága ellenére sikerüljön javítania helyzetén, megmeneküljön a félelem helyévé vált házból.

Az Erdei Halál

Brigitte Aubert Az Erdei Halál című krimije főszereplőjének helyzete sokban emlékeztet Hermantier-éra. Elise fiatal, harmincas éveiben járó nő, aki egy terrortámadás következtében lebénult, s elveszítette nemcsak a látását, hanem a beszédképességét is. A külvilággal való kapcsolatot egyedül a hangok és illatok jelentik a számára. Rokonszenves vonása az az irónia és szarkazmus, amellyel saját szituációját és a körülötte élőket szemléli: „Nem elég, hogy egyetlen végtagomat sem tudom mozgatni, megütöttem a főnyereményt is: se kép, se hang, e pillanatban semmiféle közlésre nem vagyok képes. Néma, vak, béna vagyok. Magyarán szólva: élő lecsó.” (5.)

Elise nehezen képes elfogadni magatehetetlenségét és kiszolgáltatottságát, főként azt, hogy nem rendelkezik a saját testével és hogy nem tud beszélni. Nagy erőfeszítések árán sikerül az egyik ujját megmozdítania, ami az „igen” és a „nem” kifejezését szolgálja. Egy őt megszólító kislány (Virgine) révén jut a tudomására egy elkövetett és egy még csak készülő gyerekgyilkosság híre. Kezdetben nem veszi komolyan a vele barátságot kötő lány meseszerűnek ható szavait, a későbbi tragédiák után azonban gyorsan megváltozik a véleménye. Úgy tűnik, a kislány tényleg tud valamit a gyilkosságokról, sőt talán a gyilkost is ismeri, de ezeket az értesüléseit csak Elise-szel osztja meg. Aki persze magatehetetlenül „nézi” környezetének (ápolók, barátok, rendőrök) a „vakságát”. Az olvasó pedig (szintén magatehetetlenül) kénytelen hordozni a többlettudás súlyát: egyre elviselhetetlenebb Virgine titkolózása és Elise tehetetlensége. S ez csak fokozódik akkor, amikor Elise amatőr detektívből potenciális áldozattá válik...

Aubert kiválóan ötvözi a rejtélyközpontú detektívtörténet és a thriller eljárásait úgy, hogy közben különféle irodalmi allúziók és önreflexív kiszólások segítségével folyamatosan jelzi a regény műfaji hovatartozását. Nagyon jó érzékkel bonyolítja a cselekményt, Elise szemtelen bátorsággal teszi fel (persze csak magában) a bűnügyi rejtvényt érintő „legkényesebb” kérdéseket is, s hozakodik elő újabb és újabb lehetséges megoldásokkal. Mindenkit meggyanúsít, a (véleményem szerint túlbonyolított) megoldás mégis meglepetésként éri az olvasót (engem legalábbis). S ugyanolyan jó érzékkel alkalmazza az írónő a thrillerhez szükséges fojtogató atmoszféra megteremtésében érdekelt feszültségkeltő eljárásokat is. Ilyennek számít a stilisztikai minimalizmussal párosuló expresszív szövegtördelés: az addig különösebb kilengések nélkül, arányosan és kiegyensúlyozottan tagolt szöveg egyszer csak rövid, pattogós mondatokra vált át, ami egymondatos, vagy akár egyszavas bekezdések egymásutániságát vonja maga után. Ez kellően érzékelteti a tempó felgyorsulását és azt, hogy valami feszesebbé, feszültebbé vált. A kurzív alkalmazásának legáltalánosabb szinten nyomatékosító és figyelemfelhívó funkciója van. Aubert a váratlan felismerések, a felzaklató tapasztalatok érzékeltetésére és a belső, elfojtott kiáltások kifejezésére használja. Hasonló funkciója van a felkiáltójelek megszaporodásának is.

A hatásos thriller alapja a suspense. A szó elsősorban a filmelméletben használatos, jelentése felfüggesztés, várakoztatás. A feszültség- és izgalomkeltés azon módjáról van szó, melynek alapja, hogy bizonyos történések végkimenetelét illetően lehetőleg minél tovább bizonytalanságban kell tartani a befogadót. Fel kell fedni (legalábbis utalásszerűen) a veszély forrását, de halogatni kell a várt események bekövetkezését. Ami azt jelenti, hogy a befogadónak rendelkeznie kell bizonyos mennyiségű információval ahhoz, hogy lehetséges folytatásokat („forgatókönyveket”) mérlegelhessen, hogy várakozásokat alakíthasson ki magában a hősök sorsának alakulását illetően.

Az elemzett regények szerzői a korlátozott érzékelés elbeszélői nézőpontjával, a kommunikáció képtelenségének és a hős kiszolgáltatottságának ábrázolásával teremtették meg a thrillerhatáshoz szükséges előfeltételeket.

(Boileau–Narcejac: A sötétség arcai. Fordította: Mihancsik Zsófia. Réz és Társa, 2004, 210 old.; Brigitte Aubert: Az Erdei Halál. Fordította: Mihancsik Zsófia. Réz és Társa, 2003, 256 old.)