Felvidéki népviseletek babákon

A néprajz három területe: a néptánc, népzene, népművészet (ennek keretében elsősorban a népviselet) iránt volt mindig a legnagyobb érdeklődés az értelmiségiek és az átlagemberek részéről. Általában a néprajz kifejezés kapcsán a laikusok zöme mind a mai napig szinte csupán erre a három területre aszszociál. A Csemadok keretében az 1950-es években megindult néprajzi kutatásokban is domináns szerepe volt e területeknek, hiszen a néptánccsoportok számára tánc- és zenei anyagot kellet gyűjteni, de fontos szerepe volt a viseletkutatásnak is, hiszen a csoportok számára viseleteket kellett varrni, hogy a különböző fellépések, fesztiválok és versenyek alkalmával minél „autentikusabbnak” hasson a produkció. A Csemadok KB képes hetilapjában, a Hétben 1976-ban egy gazdag képanyaggal illusztrált sorozat indult, amely a szlovákiai magyar tájak népviseleteit mutatta be, egyszersmind jelentősen ösztönözve és elősegítve is a viseletkutatást. A népviselet iránti nagy érdeklődésnek másik tanúbizonysága volt a Nő című hetilapban több mint húsz évvel ezelőtt közzétett felhívás, amely népviseletekbe öltöztetett babák készítésére buzdította az olvasókat, vagyis arra, hogy készítsék el a helyi viselet kicsinyített mását. Bár néhány baba elkészült, a kezdeti lelkesedés rövidesen alábbhagyott. A téma akkor vált ismét időszerűvé, amikor a szlovákiai magyar óvodapedagógusok 1996-ban egy Székesfehérvárott rendezett tanácskozás kísérőrendezvényeként megvalósult kiállításon találkoztak a kézdivásárehelyi múzeum népviseletbe öltöztetett babáival. Hazatérve egy lelkes pedagóguscsoport, amelynek kezdettől fogva Szobiné Kerekes Eszter búcsi pedagógus volt a motorja, hozzáfogott, hogy megvalósítsa azt a tervet, amelyet annak idején a Nőben indítványoztak a kezdeményezők. Azóta 10 év telt el, s ezalatt az idő alatt nem csupán az egykori álmot sikerült megvalósítani, hanem 150 kiállításon be is mutatták a közben egyre bővülő anyagot. Végigvándoroltatták Szlovákia magyar lakta vidékein, de eljutottak számos magyarországi településre, többek közt a Budapesti Nemzetközi Vásár Európa pavilonjába (2000-ben), valamint a magyar hét keretében a hannoveri EXPO 2000 Világkiállításon is szerepelt.

A kiállítás anyagát a budapesti Folkart Hungary Népművészeti és Házipari Szövetkezet által készített babákon bemutatott viseletek képezik. Összesen 11 néprajzi tájegység 29 viseleti csoportját vehetik szemügyre az érdeklődők 41 községből. Ötletes megoldás, hogy a babákból imitált kis családok segítségével nem csupán a női és férfiviseletet prezentálják, hanem a gyermekruházkodást is. Több tájegységnél azt is szemléltetik, milyen módon kötötték magukhoz az asszonyok egykor a csecsemőket, s mibe öltöztették őket. A viseletek kicsinyített mását általában helyiek készítették, vagy pedig azok az amatőr néprajzgyűjtők, akik ezzel a témával foglalkoztak.

A szóban forgó kiállítás anyagát találhatják meg az érdeklődők az AB-ART Kiadó gondozásában a közelmúltban megjelentetett színes albumban (Felvidéki népviseletek babákon), amelynek összeállítója Szobiné Kerekes Eszter. A jó minőségű felvételek Mester Tibor munkáját dicsérik.

A babák kis méretéből adódóan néhány viseleti elem aránytalanul nagyra sikeredett (pl. a magyarbődi menyasszony nyaklánca, de a fiúcska kockás inge is eléggé kirí a sorból és a bodrogszerdahelyi férfi szőttes kötényén is aránytalanul nagy a ráhímzett rózsaszál). Több viseleten dominánsan van jelen a piros-fehér-zöld magyar nemzeti szín (pl. Zsére esetében), de hangsúlyosan jelennek meg ezek a színek a nagykéri kislány ruházatán is. Legszembetűnőbb a felsőszemerédi kislány „magyaros viselete”, ahol a piros-fehér-zöld színek mellett a párta is megjelenik. Ez az öltözet egyértelműen a 20. század első évtizedeiben, elsősorban a magyar főúri körökben divatos stilizált, ún. magyaros viselet hatását tükrözi.

A kötet jó alapot szolgáltat a párhuzamos különidejűség megfigyelésére is. (Ezt a fogalmat Hermann Bausinger német kutató honosította meg a néprajztudományban. Lényege, hogy ugyanabban az időben a fejlődés más-más szakaszát képviselő néprajzi jelenségek vannak jelen egymás mellett.) Jó alapul szolgál ennek a jelenségnek az illusztrálására és jobb megértésére például az udvardi és garamszentgyörgyi viselet összehasonlítása az izsai, ipolyszalkai vagy kisgyarmati viselettel. Míg az utóbbiak egy archaikusabb állapotot tükröznek, az előbbiek már egy polgárosultat.

Kétségtelen, hogy pontosítható-finomítható lehetne a kép. Ez részben abból adódik, hogy — bár kétségtelenül az egyik legjobban kutatott témakört jelenti — a viseletkutatást illetően is akadnak még fehér foltok Dél-Szlovákia magyar lakta vidékein. A kötet a viseletkutatás jelenlegi állapotát tükrözi, a további kutatások bár finomíthatják a képet, de már mivel egy jóval későbbi időszakban történnek majd, csupán eléggé megbízhatatlan, rekonstruált (vagy konstruált) képet kaphatunk annak az időszaknak a viseletéről, amely a köztudatban „hagyományos” népviseletként van jelen.

Szobiné Kerekes Eszternek köszönhetően a kötetben bemutatott anyag fontos kordokumentumnak számít, komplex módon mutatja be a szlovákiai magyar tájak viseleteit, vagyis azt, hogy a 20. és 21. század fordulóján a helyiek és a témával foglalkozó hivatásos néprajzkutatók és az amatőr néprajzgyűjtők szerint mi minősül ún. hagyományos paraszti viseletnek. Egy jó szemű és tollú viseletkutató számára mindenképpen kincsesbánya lehet ez a kötet. Alapos elemzése akár egy külön tanulmányt is megérdemelne. Annyi bizonyos, a kötet a viseletkutatók számára megkerülhetetlen.

L. Juhász Ilona