És ettől, látod, most is nagyon jó kedvem lett!

CSANDA GÁBOR

Péter, szerintem te mindig is írtál. Sőt, az irodalomnak is részese voltál. Somos Péter néven verseid jelentek meg, szépirodalmi-képzőművészeti antológiában szerepeltél. De volt egy hosszú időszak, amikor íróként nem tartottak számon, vagyis úgy gondolom, most a nyilvánosság számára meglepetés az, hogy évtizedek múltán visszatértél az irodalomba. Ráadásul rögtön regénnyel. Meddig hordoztad magadban ezt a regényt?

Az írást ’80-ban vagy ’81-ben hagytam abba, amikor is kidobták az Irodalmi Szemléből Varga Imrét és Tóth Lászlót. Akkor nálunk, a lakásomon összegyűltünk vagy huszonöten, írók, képzőművészek, Grendel, Dúdor, hadd ne soroljam, s hoztunk egy határozatot, hogy amíg ezt a két költőt-szerkesztőt a folyóirathoz vissza nem veszik, addig mi felfüggesztjük az írást. S én ezt komolyan is vettem. Rajtam kívül senki más, maga Tóth Laci se, aki három hét múlva már publikálta is egy versét. S ezt nem azért említem, hogy milyen következetes ember vagyok vagy voltam, hanem azért, mert ha egyszer elkezdesz nem írni, akkor nagyon nehéz újra elkezdeni. Még megjelent egy versem egy színházi füzetben, de ettől eltekintve egészen ’89 elejéig csak magamnak írogattam. Akkor döntöttem el, hogy összegyűjtöm a verseimet, mégpedig Tóth Laci rábeszélésére, aki kiadta volna őket Magyarországon, mintegy azt honorálva, hogy annak idején szolidáris voltam vele. 1989 szeptemberében tehát fizetetlen szabadságra mentem, akkor már elmegyógyászként dolgoztam, összeszedtem a verseimet, s két hónapon át ezeket rendeztem. November 15-én végeztem a munkával, s másnap vagy harmadnap mentem volna a kész kézirattal Budapestre Lacihoz. Ezt kéziratot ott láthatod a hátam mögött azon a polcon, körülbelül háromezer sornyi vers, ez a költői munkásságom. De talán mondanom sem kell, ’89 novemberében nem jutottam el Tóth Lacihoz. Viszont költői munkásság volt az a versinkóm is, amelyik a Nap első számának címoldalán jelent meg, 1989. december 15-én. Előtte is írtam már, például egy terjedelmes esszét a bősi vízerőműről, pontosabban ellene, s ez a nem szépirodalmi vonal folytatódott ’89 után is: jegyzeteket, kommentárokat írtam. A szépirodalom írása abbamaradt, Somos Péterből ismét Hunčík Péter lett. A Nap megszűnése után sem kanyarodtam vissza a szépirodalom írásához, a Csallóköz társtulajdonosa lettem, Barak Lászlóval, úgyhogy a saját lapomba írtam heti, kétheti rendszerességgel, de nem irodalmat. Közben azonban, és ez volt a legnagyobb kínom, engem sikeres embernek tartottak. Havel elnök tanácsadója voltam, sokat utaztam, nyelveket beszéltem, sőt, a Nova televízión keresztül anyagilag sem álltam rosszul – bennem meg egy irtózatos hiányérzet volt. A lányaim is egyre azt kérdezték, hogy apu, te miért nem vagy elégedett ember. Mert semmi maradandót nem hoztam létre. Ha lett volna legalább akkora affinitásom az italhoz, mint volt a nyolcvanas évek elején, akár halálra is ihattam volna magam, akkora hiányérzetem volt. Nem véletlen, hogy amikor Györgyi, a Liszka Györgyi megkért arra, hogy írjak jegyzet a Vasárnapba, főként az írás rendszerességétől tartottam. Azt mondtam, megpróbálom. És nagyon hamar megtetszett ez az írogatás. De ekkor még senki nem tudta, mert senkinek nem mondtam, hogy amióta Kanadában tanítok, tehát akkor már harmadik éve, én ott folyamatosan írok. Magamnak. Visszaemlékezéseket. Ipolyságról. De már anyámnak is volt néhány száz oldal saját visszaemlékezése. Amikor tizenévesek voltunk, ez ’68 táján lehetett, az öcsém volt tizennégy, én tizenhét éves, valami vita támadt a magyar–szlovák viszonyról, s akkor anyám elővette ezt a visszaemlékezését, és azt mondta, hogy erről neki ’38-ban ez volt a véleménye: és kezdte olvasni a kéziratát. Pali öcsém meg egyszer csak éles hangon megkérdezte, hogy ki kíváncsi a te firkálmányaidra. Anyám abbahagyta az olvasást, s az éjszakát azzal töltötte, hogy apró kis fecnikre tépte a néhány száz oldalt, és szakaszonként engedte le a vécén. Tehát amikor írni kezdtem, olyan szándék is volt bennem, hogy abból, ami megsemmisült, szintén jó volna ezt-azt megint papírra vetni. Erre nyílt lehetőségem Kanadában, ahová 2002-ben jutottam ki először, s ahová éveken keresztül hasztalan hívogatott Piort Dutkiewicz, a Carleton Egyetem tanszékvezető professzora. Mikor végre kijutottam az ottawai egyetemre, döbbenetes élményben volt részem. Mert bár Ottawa főváros, mégis olyan csendes, mint nálunk egy vidéki kis porfészek. A lányaim itt bérelt házban éltek, minden félszintjén volt egy kis szobácska, s valahol a három és feledik meg a négy és feledik szinten levő szobát én kaptam meg. Azzal, hogy ebben a pici kis szobában dolgozhatok, amit úgy kezdtem, hogy a szőnyegpadlót beborítottam könyvekkel. Köztük feküdtem, és olvastam az angol nyelvű szakirodalmat. Készültem az előadásaimra. Az első két hét nagy feszültségben telt, mert nem tudtam, hogy képes leszek-e a diákoknak elmondani, amit kell, hogy tudok-e annyira angolul, hogy érdekes lesz-e – ismered ezt az érzést. Aztán nemhogy elfogytak volna a diákjaim, hanem megduplázódott a számuk. Aktívak voltak, kérdezősködtek, nagyon jó hangulat volt. Ekkor már persze benne voltam abban a lendületben, hogy állandóan tanulnom és készülnöm kell, és rengeteget olvastam. De éjszaka nem tudtam elaludni. Álltam az ablak előtt, s néztem kifelé, néztem a nagyon csendes kanadai utcákat, melyekből csak néhány pislákoló fény látszott, mint otthon, Ságon, a mi utcánkban. Amelytől több ezer kilométer választott el. S ekkor, 2002 októberében, miközben kint már szállingózott a hó, valami mocorogni és motoszkálni kezdett bennem. Így néztem kifelé az éjszakába négy-öt éjszakán keresztül, s egyszer csak földerengett előttem nagyapuska, aztán nagymamuska. Akkor kezdtem el írni. Először csak néhány följegyzés készült. November derekán kezdődött az egyetemen a vizsgaidőszak, amikor is inkább a diákoknak van több dolguk, mint a tanárnak, de engem már elkapott az előadásaim meg az írás lendülete, s akkor egy éjszaka a legvilágosabban kirajzolódott előttem egy kép. Ipolyságról. Az utcánkról, a házunkról... Abban az utolsó hat hétben Ottawában semmi mást nem csináltam, csak lejegyeztem ezeket a képeket és hangokat, tehát mindazt, amit elmegyógyászati szakszóval úgy fejeznék ki, hogy hallucináció. És írtam és írtam, és nagyon csalódott voltam, amikor december végén haza kellett jönni. Tudtam, hogy ez itthon nem folytatható. Ottawában a feleségem és a két lányom olyan ideális körülményeket teremtettek nekem, amilyenekre itthon nincs lehetőség. Reggel elkezdtem olvasni, azokat az angol nyelvű könyveket, melyekkel körül voltam véve, s egyszerre csak megszólalt nagyapa vagy Imre bácsi. Akkor letettem a könyvet, odaültem a számítógéphez, és írni kezdtem. Addig írtam, míg beszéltek. Amikor abbahagyták, megint visszahasaltam a szőnyegpadlóra, s olvastam tovább az angol szakirodalmat. S ez minden egyes évben folytatódott, mihelyt Kanadába értem. Szinte azonnal, mihelyt leszállt a gép Ottawában. Mintha semmi sem változott volna. Vagyis az a 2005-ös fölkérés a Györgyi részéről, hogy írjak, már ebben az állapotban talált. A Vasárnapba küldözgetett jegyzeteim ugyanakkor fegyelemre is tanítottak, mert meg volt adva, hogy ötvenkilenc sorba kell beleférnem. S ezt kezdtem végezni a begépelt irodalmi szövegemmel is, fejezetekbe és kisebb egységekbe rendeztem, egyáltalán, hogy legyen eleje és veleje, hogy legyenek leíró részek és párbeszédek. Akkor már azzal ültem neki, hogy ezt könyvnek írom. 2007-ig írtam, mindig szeptembertől decemberig, mindig ugyanabba az eszményi állapotba visszazuhanva, amit a feleségem és a családom meg az egyetem megteremtett. Megérkeztem, jöttek a szereplők, s megkérdezték: készen vagy, kezdhetjük, írod? De nemcsak az emlékek jöttek, hiszen én Ottawában a huszadik századot tanítottam az egyetemen, a huszadik század politikai pszichológiáját. Én úgy adtam elő ötvenhatról, hatvannyolcról, harmincnyolcról, a bécsi döntésről, mint a személyes történelmemről. Harmincnyolc úgy volt személyesen átélt történelmem, hogy anyámat beszéltettem, és oral historyként idéztem a szavait, amiket magnóra vettem föl otthon. Tehát napközben vagy hivatalosan, munkaként ez a személyes történelem foglalkoztatott, este pedig jöttek a ságiak. Vagyis a könyv írásakor nem történt más, mint hogy az európai és a világtörténelembe belelépnek a ságiak. Merthogy egyébként az ipolyságiak is ott voltak vagy ott lehettek volna ebben a nagyobb történetben. Alig van valami, amit én találtam ki. És minél többet olvastam a történelmi szakirodalmat, annál több döbbenetes részlettel egészült ki ezeknek a szereplőknek a személyes történelme. És mivel azt már tudtam, mi történt Ipolyságon, a kettőt csak egybe kellett csúsztatnom. Igen, így állt össze végül a könyv. És úgy, hogy egészében még soha nem olvastam végig. Én úgy adtam oda neked a kéziratát 2007-ben, mint öt év munkáját, de arra már nem emlékeztem, hogy melyik történet melyik fejezetben van földolgozva. Tényleg nem nagyképűség, így volt, arról meg végképp nem tudtam semmit, hogy van-e ennek értéke, vagy nincs. Egy ismerősömnek, akinek adok a szavára, s aki most kórházban fekszik, elvittem a frissen megjelent könyvet azzal, hogy ez esetleg segítheti a meddő órákon és a kórházi nyomasztó hangulat leküzdésében. Másnap telefonált, hogy elkezdte olvasni, mert nem jött álom a szemére, és most tette le, délelőtt tizenegykor, mert kivizsgálásra viszik, és azt kérdezte, hogy ugye ez így fog folytatódni, és végig ilyen lesz-e, mert akkor jó. Ami kicsit megnyugtat, de nem nagyon. Ami bizonyára természetes. Meg aztán hogy tudnám én megmondani ötven év semmittevés után, vagy negyven év semmittevés után, ha azt vesszük, hogy tizennyolc évesen írtam az első versemet, most meg ötvennyolc vagyok, hogy mi ennek az értéke. Erre volt a könyvnek egy szerkesztője, aki azt mondta, ne izgulj, ez jó, de hát a szerkesztőnek ugye az a dolga, hogy azt mondja, hogy ne izgulj, ez jó. A szerkesztőt nem vehetem komolyan, akit szeretek, azt sem vehetem komolyan... Vagyis nekem olyan ember kell, aki...

Aki nem szerkesztő, és akit nem szeretsz. Azt mondtad, valahányszor kimentél Kanadába, mindannyiszor elkezdett beléd áramolni a szöveg, mintha valahonnan az égből jönne. Nekem meg ezalatt többször is mutattad a lakásodban azt a rengeteg szakirodalmat, amelyek a belőlük kiálló különféle színű fülektől és könyvjelzőktől olyanok, mintha a sündisznók volnának. Vagyis legalább annyira tudatosan készültél a regényre, mint a kinti előadásaidra.

Persze, amikor már az oktatással kapcsolatos belső feszültségem picit csökkent, fölismertem, hogy napközben ugyanarról beszélek, mint amiről éjjel írok, csak az órákon kitágítom a teret, a könyvben meg szűkítem. És mindkettő személyes élményként fogalmazódott: az is, hogy mit mondott Erzsébet királynő Prágában, és az is, hogy mit mondott nagyapuska 1912-ben nagymamuskának, amikor feleségül vette őt. Akadtak véletlen fölfedezések is: rátaláltam egy könyvre, amely az orosz Rotschildokról szólt. S olvasom, hogy a Nobelok a múlt század legelején Rotschildként működve olajat termeltek. Ugyanakkor, amikor az én üknagyapám is Oroszországban próbált boldogulni. Tehát az orosz Rotschildokról olvasottak juttatták eszembe Hunčík Štefant, aki állítólag Oroszországban gyáros volt. Vagyis tudatosan kerestem a részleteket és az újdonság erejével ható apróságokat a könyvek és a magam emlékezetében, s a kettőt egybecsúsztattam. Tehát amikor az én könyvbeli hősöm csak úgy félvállról mond valamit, akkor a történelemben tájékozott olvasó meghökkenhet. Azon, hogy ez nem így volt. Vagy hogy ő ezt nem így tanulta. De ha érdekli, és utánanéz, azt látja majd, amit én, hogy a legújabb kutatások azért nem úgy értelmezik az eseményeket, mint ahogy mi tanultuk vagy ahogy még ma is tanítják. Hanem esetenként egész máshogy. Persze attól féltem, pontosabban nem féltem, félelem csak most van bennem, hogy sikerült-e, mert az volt nehéz, hogy a könyv még véletlenül se menjen át történelembe. Ugye, amikor te először olvastál bele, azt mondtad, hogy ezt és ezt a részt nagyon le kell rövidíteni, mert hiába hogy történelemórát tartanak az iskolában a gyerekeknek, az nem szólhat egy az egyben Daladier-ről vagy Chamberlainről. Tehát hogy ne csak a személyesen átélt történelem legyen személyes, hanem a nem személyesen átélt is személyesen legyen megragadva, ez valóban nehéz volt. Nehéz volt, és kérdéses, tudok-e ebben a másik, nem megélt szinten is természetességet és pörgést biztosítani a szövegben, hogy érdekes legyen.