Elfeledett népszokások Halottak Napján

Az október végi első fagyok már megcsikorgatták talpunk alatt a dérlepte füvet, a hegyekben már hó hullott néhol, a Duna part öreg platánfái is halkan neszezve hullajtják leveleiket. Kertjeink dísze most növényeink őszi színeket öltött lombozata, egy-két kint felejtett muskátlitő, s virágfejeiket bátran a hidegbe meresztő krizantém. Aztán ránk köszönt a szürkeség, a hólepte puha csend, a színevesztett téli világ.

Talán nem véletlenül íródott be naptárainkba és szokásaink közé ez időre halottaink, üdvözülteink ünnepe sejtetve életünk mulandóságát, az itt maradottak szomorúságát. Mindenszentek és halottak napja közeleg. A piacok és virágárusok kínálata krizantémokban és koszorúkban bővelkedik, úton-útfélen árulják a temetői mécseseket, a novemberi széllel küszködő apró lángú kicsi gyertyát. Az emberek bármily messze is kerültek elhunyt szeretteik nyughelyétől, most útra kelnek, hogy gyertyáikban halvány világosságot, virágaikban nem múló szeretetüket helyezzék a sírkövekre. A sírhelyeket most gondosan takarítják és gyomlálják, majd hosszasan elidőznek gondolataikat a távozott lélek körül járatván. Ők talán hallanak és látnak minket, de ezt velünk nemigen tudatják, pedig milyen segítő lenne sokszor a bánatban egy-egy hang, egy rezdülésnyi simogatás. ĺgy csak állunk búsan a kereszt, vagy fejfa előtt, s átnyújtjuk némán üdvözletünket a túloldalra.

Az embereket ősidők óta foglalkoztatja a halál és halottaink tisztelete. Rengeteg szokást vezettek be, hiedelmek járnak szájról-szájra, talán az elmúlás elfogadásának könnyítésére, a halál felett érzett félelem enyhítésére.

A XIX. századi magyar paraszti közösségekben még szokás volt a halottak etetése. Halottak napjára gondosan elkészítették az elhunyt kedvenc ételét, majd nyughelyén feltálalták neki. Ezt a rítust mára már csak néhány cigány család tartotta meg. A halottak etetése kapcsolódik a karácsonyhoz is. Régen az emberek karácsony napján böjtöltek, reggelire mindenszenteki kalácsot ettek, melyet fonottan, mákkal szórva készítettek. Délben nem ebédeltek, majd az éjféli mise után fogyasztott vacsorából mindenki hagyott egy-egy falatot az elhunyt számára, néhol a halottnak is külön terítéket tettek. Az ételeket reggel megetették az állatokkal abban a hitben, hogy azok jobban fejlődnek, a csontokat pedig a földbe ásták a gazdagabb termés reményében. Délszláv területeken nem etették, hanem itatták halottaikat. Mindenszentek után a családok összegyűltek a sírok körül, s meglocsolták azt alaposan hol borral, hol pálinkával attól függően, hogy az illető életében mit szeretett.

A romániai Méhkeréken még a tavasz közeledtekor is megemlékeztek az elhunytakról. Az ortodox húsvét után egy héttel tartották a halottak húsvétját, amikor a sírhantokra festett, díszített tojásokat tettek. A régi Gömör megyében ma már nem tartanak férfiszívet markoló legénypróbát. Halottak napján összegyűlve a férfiak azon vetekedtek, ki mer közülük éjszaka kimenni a temetőbe kihúzni egy fakeresztet. Ezt aztán bátorságuk tanújeléül be kellett mutatni a kocsmában, majd visszavinni a temetőbe és visszaszúrni eredeti helyére. Akkoriban a legények hosszú kötényt, surcot viseltek. A legenda szerint történt olyan eset, hogy egy férfiember alávetette magát a próbatételnek, s kiment a temetőbe, vitte a keresztet a kocsmába bemutatóra rendesen. Társai eztán hiába várták, hogy visszatérjen az ivóba a kereszt visszavitele után. Ott találták őt a sírnál, a kötényen át a földbe szúrt kereszttel holtan, s mondogatták, hogy ott fogta őt a halott lelke.

Református vallásúaktól hallani, hogy a temetői mécsesgyújtást úgy mondják, hogy világítani mennek. Szívet mélyen érintő szóösszetétel, mintha belsőségesebb kapcsolatot, láthatatlan köteléket sejtetne élő és holt lélek közt.

Halottak napja estéjén hazafelé tartva messziről látni a temetők ezernyi pici fényét, minden kanóc lángja emléket idéz. Most kézzelfoghatóbb a csend és a rengeteg érzés rezdülése, melyet innen küldtünk egy számunkra ismeretlen világ felé. Az élet megszakad ugyan, de szívünkben a szeretet folytonos és nem múló, megmarad mindörökké.

(Szeretettel köszönöm meg a Balassa Bálint Múzeum néprajzos munkatársa, Tisovszky Zsuzsanna segítségét.)