Chaplin

HORVÁTH GERGŐ

Sötét éjszakánk volt. A dögszagú és koromszínű nagyvárost a hold is elkerülte, lentről csak rendőrautók szirénája úszott bele az amúgy néma csöndbe burkolózó sikátori homályba. Már éjfél volt, mikor Chaplint kikísértem a toronyház teraszára. A bálteremből könnyű country szűrődött ki. Ő, a Kölyök, ahogy egyébként mindenki szólította, nemes amerikai dohányból sodort cigarettát szívott, miközben ábrándosan nézett le a mélybe. Tipikus régimódi fekete-fehér jelenetben találtuk magunkat, ott kint, a város tetején. Valahogy úgy éreztem, épp csak a piros ruhás nő hiányzott a nagy giccskörképhez.

Két pezsgőspohár volt a kezében. Az egyiket feltehetően nekem hozta, mintha nem tudta volna, hogy nem szeretem a pezsgőt. Valahogy ilyen volt az ő humora.

Vállam fölött hátrapillantva láttam, amint Kerouack halad el a bálterem üvegajtaja előtt. Mutatóujjammal odaintettem neki, amolyan jó barát a jó barátnak köszöntésszerűen. Pillanatokon belül kint is volt, szokásához illően az elmaradhatatlan intenzív belépővel nyitott Chaplin felé és énfelém.

– Milyen élettel szolgálhatok, savas legyen vagy mentes? – kérdezte egy pincér sznobszerű kevélységével magát meglehetősen kihúzva.

Széles mosoly ült ki az arcára. Én magam ezt a kis élcelődést könnyűszerrel vettem.

Mondom neki, mindegy, de ne keverje túl szárazra. Tessék, erre meg elnevette magát, mintha komolyan gondoltam volna.

Szóval, nem mondhatom, hogy ez a szofisztikált pesszimizmus, amivel Chaplin és ő oly gyakran megtaláltak, nem volt szórakoztató, de azért parányit fárasztóvá vált az idők során.

Csak mi hárman voltunk kint az egész teraszon. Kerouackból dőlt a szó. Nem csoda, a bor és a konyakban áztatott mézédes gyümölcsök már mámoros bódulatba taszították. Amiket beszélt, akkor és ott, nem jelentettek semmit. Annyit viszont felétlenül, hogy megbizonyosodhassak felőle, már nincs teljesen magánál. Az utolsó tablettákból még nyelt párat, majd gondosan visszacsomagolva őket egy újságpapírba, elhajította a feje fölött, egyenesen a mélybe. Chaplin végignézte, ahogy zuhanás közben a papír szétnyílt, rajta egy remegő kéz, Kerouack versjegyzeteivel.

„Napszállta – / egy srác bottal veri tönkre / a pitypangokat.”

Tudom, hogy a Kölyök végigolvasta, és ennek nyomán, vagy csak a csend iránt érzett mérhetetlen tiszteletének köszönhetően, de sokáig egy szót sem szólt. Engem ez a csend sokkal kevésbé zavart, mint az ittas Kerouack. Nagy sokára azonban Chaplin felnézett a mélységből.

– Tudod – szólalt meg egyszerre –, szabadesés közben az ember könnyebbnek érzi az életet. Így van az, ha valami a pusztulás felé tart, még sokáig nem veheti észre. Az ilyen szabadesés – mondta – mérhetetlen felelősséggel jár. A földhöz közeledvén a „minden üres” megtelik a nyöszörgésünkkel, és aki meghallotta már ezt a hangot, annak a súlytalan léte egyszerre elviselhetetlenül nehézzé válik. Akkor már biztosan földet ér.

Azok vagyunk – tette hozzá –, akiknek a körhinta üressége nem egyéb, mint az olyan hiány megtapasztalása, melyet úgy töltünk ki magunk, hogy mindeközben észre sem vesszük, micsoda kihívás is kibukni belőle. Mindig csak egy kicsiny rés marad, menekülni csupán a jegybeszedő és a pénztár közötti hirtelen elsuhanás során van esély. Persze, ilyenkor megütjük magunkat, és az kivételesen nagyon fáj. Furcsa érzés, nem igaz?

Csak később árulta el – amit már azelőtt is jól tudtam –, hogy ha jól emlékszik, egy kortárs színdarab szövegéből származik az iménti monológ, melyet elmondott, és hogy azért állt kint a teraszon, mert émelygés fogta el a túlzott melegtől és dohányfüsttől, amely teljesen belepte a báltermet. Később azzal folytatta, hogy a felmondott idézetnek egy szavát sem érti. Magam is csodálkoztam, hogy honnan ismerheti Chaplin ezt a szöveget. Valójában egy forgatókönyvből való, melyet én írtam és melyben címszereplőnek szántam. Persze a Kölyök erről még mit sem tudhatott. Épp ez alkalomból találkoztunk aznap este.

Őszintén mondom, nagyon szórakoztatott a naivitása. Megmosolyogtatott, habár mindig is tudtam, milyen kiábrándítóan jó a humora. Kerouack, nos hát a végén még örült is a szerepnek. Azt mondta, nem is számított rá.