Biztos kézzel

Van valami szimbolikus abban, ki mivel ünnepli jubileumát. Két éve, a „hetvenkedők” mind kötettel ünnepeltek. Fónod Zoltán — rá jellemző módon — az interjúit gyűjtötte egy kötetbe, mégpedig azokat, melyekben ő faggat másokat. E sorok írója többször megvitatta már épp Fónoddal, ki a valódi tulajdonosa az interjúnak: az alany-e avagy a kérdező. Akkor megegyeztünk az is-isben, ám most, a Közelkép olvastán kénytelen vagyok elismerni, hogy inkább neki volt igaza: az interjú elsősorbani tulajdonosa a kérdező. Már legalábbis egy bizonyos színvonalon túl. Fónod esetében bizonyosan így igaz, mert ha van irodalmunkban sok műfajú ember, az elsősorban ő. Ha eltekintünk is különböző közéleti szerepeitől (melyektől még most, 70 után sem tartózkodik), akkor három műfajra szorítkozhatunk: 1. az irodalomtörténész, 2. a (kül)politológus, 3. a publicista. A hármat főként ez utóbbi hozza közös nevezőre, s ennek a szintézisnek ideális leképezése a jubileumi interjúkötet, a Közelkép.

Korunk ez ugyancsak divatos műfajának irodalmunkban, sajnos, kevés remeke van — ha eltekintünk a különböző színvonalú politikai és színészi interjúkötetektől (Miklósi, Szabó G. stb.), akkor voltaképpen csak kettő: a Tóth Laci-féle Vita és vallomás s a Közelkép. Ezt már most, alig két évvel a megjelenése után is leszögezhetjük, hiszen erre a Fónod-kötetre is, akárcsak a Vita és vallomásra a meginterjúvoltak minősége a jellemző. Az irodalomtörténész irodalomszervező szerkesztő publicista Fónod pontosan tudja, mik és kik a prioritások-protagonisták az adott területeken, s biztos kézzel, készülő Irodalomtörténete szerzőjének tájékozottságával választja meg érdeklődése „tárgyait”: Turczelt, Dubát, Tőzsért, Grendelt (de hol a Koncsollal készített interjú, melyet csak a Vallatóban olvashattunk?) a jelenből, Husákot, Mináčot, Novomeskýt, Dobost, Durayt, Szabó Rezsőt a közelmúltból. S e közelmúlt elsősorban történelmünk legizgalmasabb szakasza: 1968—69. Fónod jó érzékkel emelte ki hatvannyolcas interjúit a feledés homályából, hiszen nemcsak hogy így kerek a világ, számomra legalábbis, s gondolom, sokunk számára, hanem éppen ezek a legérdekesebb részei a Közelképnek.

„1968 tavasza a kisebbségi magyarság eszmélésének ideje volt. Szomorú tény, hogy ennek dokumentálása a mai napig hiányzik… Illene belőlük (mármint mulasztásainkból — Cs. L.) tanulni, s igazítani a léptéken… A jognak asztalánál nekünk is helyünk van, mert addig Európa is messze van, amíg a múlt, a magyarság jogai kiteljesítésének a hiánya itt fészkelhet közöttünk” — írja a szerző az Előszó helyett (Tegnap és ma) végén. S ezt igyekszik igazolni valamennyi hajdan és ma készített interjújában. Különösen beszédesek e szempontból már az interjúk jellegzetes címei is: Turczellal Évek mérlegen címmel értekezik, e sorok írójával arról tűnődik, hogyan lehet építeni „…cserepekből modern katedrálist”, Grendellel arról, hogy „…történelmünk tálcán kínálja az abszurditásokat”, Tőzsért pedig Egy 65 éves fiatal költő információs bankja címen köszönti.

S még inkább beszédesek ebből a szempontból is a Tájkép, csata után ciklusba foglalt, szlovák írókkal-politikusokkal készített interjúk. Mináč azt állítja, hogy A nemzet nagyságát igazságossága méri. Husák meg azt, hogy Szlovákoknak és magyaroknak a megértés útját kell keresniük. Novomeský, a negyvenhatos, magyar iskolákat szétverő iskolaügyi megbízott pedig egyenesen kimondja, hogy A nép nem lehet vétkes. Ha mindezt harminc-ötven év után összevetjük a meginterjúvoltak korábbi, 1946—47-es (lásd Husák és Novomeský szerepét a kitelepítésekben!) s későbbi, ’69 utáni (vesd össze: Husák pártfőtitkár és köztársasági elnök, Mináč Matica-elnök és normalizációs főideológus) szerepével, akkor többet értünk meg történelmünkből, mint akárhány monográfiából. S ugyanez érvényes a Dobossal, Durayval, Szabó Rezsővel készült interjúkra is. Beszéljenek a címek: A „magyar kártya”, „Valahol otthon lenni a világban…” (Lampl Zsuzsanna szociológussal), Nincs jogállamiság a Kárpátok alatt (Popély Gyula történésszel), Magyar az, aki annak vallja magát stb.