Bizonyság a városról, a kultúráról és Európáról

SZALAY ZOLTÁN

Mi a közös a maorikban és az oroszokban? Hogyan lett egy felvidéki kisváros focicsapata világbajnok? Mi köze az epehólyagnak a melankóliához? Többek között ezekre a kérdésekre is választ kap Hunčík Péter Határeset című sajátságos regényének olvasója, ha vállalkozik rá, hogy a szerző határtalan fantáziájára bízza magát. A Határeset mint egy színes képeskönyv kalauzol át bennünket a huszadik századi európai és világtörténelmen, Ipolyságtól Aucklandig és vissza. Hunčík könyve tulajdonképpen makacsul ellenáll minden irodalmi beskatulyázásnak, még csak azt sem szögezhetjük le teljes bizonyossággal, hogy valódi regényről volna szó, a Határeset ugyanis néha több, néha kevesebb, mint egy hagyományos értelemben vett regény, ami viszont semmit nem von le értékéből. Egy lehengerlő intelligenciájú, jelentős tudásanyaggal bíró, sziporkázó humorú, nyílt látásmódú demokrata közép-európai polihisztor meggyőző és magával ragadó meséje ez Európáról, az abszurdumokkal terhes huszadik századról, magyarokról, szlovákokról, hazáról és családról. Hogy Hunčík Péter nem leplezetten felvidéki regényt írt, ennek a peremvidéknek a históriás énekét akarta létrehozni, az egyértelműen kikövetkeztethető narrátorai eszmefuttatásaiból, melyekben a „felvidékiség” dicséretét zengik. Hunčík tudja, hogy a peremvidéken élők szerencséje és egyben átka, hogy két nép belső struktúráiba is betekintést nyerhetnek: megismerhetik mindkét oldal igazságait, tévhiteit, mítoszait; ezáltal azonban automatikusan kirekesztődnek mindkét közösségből, mindkét oldal számára kényelmetlenné, felvállalhatatlanná, azaz: kegyvesztetté válnak, és így extra tudásuk azt eredményezi, hogy magukra maradnak. Ez a Határeset hőseinek alapszituációja és tapasztalata is, identitásválságuk és kulturális frusztráltságuk gyökere. Megmaradni „határesetnek”, két kultúra mezsgyéjén egyensúlyozva, megfeszített igyekezetet, az átlagosnál sokkal nagyobb elszántságot igényel – már-már ésszerűtlen „heroizmust”. Ezért az áldozatért senki sem garantál semmiféle jutalmat, semmiféle elismerést, itt a megmaradás parancsának mindenek feletti elsőbbsége számít csupán.

A „határeset” fogalma azonban nem csak földrajzi értelemben jelenik meg a műben: történeti jelentőségében legalább annyira meghatározó. A kötet hősei egy megtépázott közép-európai kisváros (bár ki mindvégig nem mondatik, minden valószínűség szerint a szerző szülővárosa, Ipolyság) polgárai, akik végigszenvedik, -küzdik, -szeretik, -gyűlölik a huszadik század minden közép-európai abszurditását. Hogy két történeti kor határán élnek, azt többek közt az is jelzi, hogy foggal-körömmel kénytelenek ragaszkodni azokhoz a kulturális értékekhez, amelyek számukra az emberi méltóságot jelentik. A könyvben számtalan helyen előforduló irodalomtörténeti névsorolvasások utalnak rá, hogy a tét nem más, mint az évezredes szellemi örökség megőrzése. Rengetegszer olvashatjuk, hogy „mert Platón, mert Arisztotelész, mert Szent Ágoston, mert Batsányi, mert Kazinczy stb., stb.”, ami arra emlékeztet, mint amikor Darvasi László Stern úr című novellájában Stern urat, az elismert professzort egy rejtélyes kór támadja meg, aminek következtében a szavak sorra elkezdenek kiveszni az emlékezetéből, s a jeles tudós végül a nyílt utcán üvöltözi, hogy brokkoli meg kutyapicsa, így próbálván megőrizni a szavakat a tudatában. A Határeset szereplői nemcsak a szimpla megmaradásért küzdenek, hanem a méltóságban való megmaradásért: nem véletlenül vonul végig a szövegen azoknak a rejtélyes lovagoknak a motívuma, akik a városlakók védelmezői, s a mellvértjükön olvasható S betű annyit jelent, mint Sigillum: pecsét, s ők a városról, a kultúráról és Európáról való bizonyság letéteményesei.

A szerzőnek a hazához való viszonyulásról szóló elképzelései a két legszélsőségesebb szereplő, Feri bácsi és Imre bácsi alakján keresztül vázolhatók fel a legkönnyebben. Feri bácsi egy lázongó „ősmagyar”, aki önérzetes polgár maradna a legdühödtebb diktatúrák idején is, végül azonban, miután sem olimpikon, sem híres operaénekes nem lett belőle, nyomorult alkoholistává züllik. Imre bácsi épp az ő ellentétje, egy igazi kozmopolita, aki egyszerre nyelvész, építészmérnök és titkos ügynök, aki feltárja a Shakespeare-rejtélyt, hidat épít Új-Zélandon, megtervezi Canberrát, megkísérli megmenteni a fasizálódó Németországot, majd, miután angol kémként kegyvesztetté válik, hazatér, hogy a legújabb generációra hagyományozza tudását. Imre bácsi tulajdonképpen házsártos felesége elől menekülve utazza be az egész világot, megfejti a maorik titkait, bennfentessé lesz a Vatikánban, illetve Hitlerrel partizik Berlinben, s általában mindenütt sikerek övezik, ugyanis szélsőséges racionalitás vezérli: mindent logarléccel mér. Mivel azonban a szerelmet nem lehet logarléccel mérni (miként egyik ipolysági ismerőse állapítja meg), afféle föl-földobott kőként tér vissza minduntalan a zsémbes Rózsi nénihez. Imre bácsi azonban nem az egyetlen világhódító a felvidéki kisváros polgárai közül: egyesek a penicillint fedezik fel, alig lemaradva a Fleming nevezetű angol orvos mögött, mások európai hírű gyógyfürdőt hoznak létre a semmiből. Végül azonban a legtöbben zsákutcában végzik, amiről persze nem maguk, hanem a történelmi viharok tehetnek. Így lehet, hogy az igazi titkok tudói azok a bolondok és hajótöröttek, akikkel találkozván vagy mindenki összehugyozza magát félelmében a városban, vagy mindenki kalapot emel előttük.

Irodalomelméleti berkekben valószínűleg parázs viták fognak folyni a Határeset valódi esztétikai értékeiről (bár kritikai életünk lanyhaságát ismerve ez korántsem biztos), s a könyv kapcsán bizonyára megújul a „szlovákiai magyar irodalom” kategóriájának létezéséről hosszú ideje zajló diskurzus is, azt azonban ettől függetlenül teljes bizonyossággal megállapíthatjuk, hogy Hunčík Péter könyve egy egészen kiváló stílusban megírt élvezetes olvasmány, családregény, történelmi mítoszleleplező próza, felvidéki anekdotagyűjtemény, társadalomtudományi értekezés, kémregény és ifjúsági történet egyben, lebilincselően izgalmas és könnyfakasztóan nevettető könyv. A szerző egy pillanatig sem akart „vegytiszta” irodalmat írni, mindvégig a valóságból táplálkozik, még ha olykor az ún. „mágikus realizmus” felé kacsingat is. Hunčík Péter tehát jó értelemben vett dilettáns regényíró, valahogy úgy, ahogy a múlt század első felében Bánffy Miklós volt, aki egy nagyszabású regénytrilógiában írta meg a huszadik század eleji Magyarország összeomlását. Éppen Bánffy Megszámláltattál… című regényének előszavában írja Illés Endre a következőket a dilettantizmusról: „…a dilettante gyönyörködő ember, olyan valaki, aki élvezi az életet, akit szórakoztat a világ kitárulkozó változatossága és gazdagsága, aki kedvét leli mindenben, ami művészet és erőfeszítés, aki rabja a mulatságosnak, izgalmasnak, összetettnek – az élet végtelen és bonyolult változatainak.” (Kiemelések az eredetiben.) A Határeset szerzője efféle reneszánsz alkotó, aki a világot teljes gazdagságában kívánja megragadni, feszes, elragadó telítettségében. A törvényszerű kudarc nem érdekes, csak a mű érdekes, ami élni kezd és élteti szerzőjét is.

Hunčík vitathatatlan érdeme, hogy mesterien alkalmazza az iróniát és a humort: ebben nyilván Mikszáth, Hrabal, Grendel tanítványa (a könyv Grendel egyes szövegeihez fűződő kapcsolatai egy külön tanulmányt érdemelnének). Kevésbé meggyőző, hogy a narrátorváltásokkal nem jár együtt semmiféle, vagy csak alig valami alaphangváltás: az elbeszélői hang mögül így minduntalan kicsendül a szerző hangja. Helyenként túlságosan fárasztó a szöveg túlpolitizált jellege is, ami által gyakran hiteltelenné válik egy-egy, a szereplők hétköznapjait leíró jelenet. Ráadásul a szerző szemlátomást túlvállalja magát, amikor az egész huszadik századi európai történelmet akarja újramesélni, s ilyenkor nem mindig tudja elkerülni a pongyolaságot (lásd pl. a Drezda bombázását taglaló részt, amelyet csak a végére beiktatott poén ment meg). Túlnyomórészt azonban szigorúan távolságtartó, ügyesen és meggyőzően komponál, és mindvégig ébren tartja az olvasó érdeklődését. Számtalan kiváló mondatot lehetne idézni, melyekkel az abszurdisztáni hétköznapokat jellemzi találóan, vagy éppen a történelmi sorsfordulók mítoszait forgatja ki. Teszi mindezt az igényes szórakoztató irodalom és az „elit” széppróza határán, megkönnyítve ezzel a mű befogadását és élvezetét a szélesebb olvasóközönség számára is.

(Hunčík Péter: Határeset. Kalligram, Pozsony, 2008, 456 oldal)