Az újlakiak tudják a magukét Esterházy Jánosról – az embert tisztelik benne

Azok pedig arról beszéltek, hogy a kastélyban minden rászoruló kapott élelmet, tűzifát, a grófkisasszonyok házhoz jártak a betegeket gyógyítani, és János gróf kalaplevéve szlovákul köszönt a falubelieknek.

Ünnepi mise és emléktábla-avatás

A négyezer lelket számláló szlovák községben nagy ünnepségre készülnek: vasárnap, egy nappal Esterházy János születésének 110. évfordulója előtt, magyar–szlovák szentmisét tartanak és emléktáblát avatnak a templomban. Az elsőt, ami a híres szülöttre emlékeztet, mert mostanáig még a pszichiátriai kórháznak otthont adó Esterházy-kastélyban sem őrizte egyetlen felirat sem a nevét. Aki Nyitraújlakon az Esterházyak előtt akarta leróni kegyeletét, az csak a temető melletti sírkertben álló két fejfához mehetett – a fából készült az idősebb Esterházy János sírja felett áll, a kovácsoltvas mártírhalált halt fia emlékét őrzi. Mindkettőnél mindig van virág, minden évfordulón ég a mécses, mert a falubeliek nem felejtették el, mit köszönhetnek nekik. Szinte minden családban akad néhány közös fénykép a grófi gyerekekkel, mindenkinek van egy hozzájuk kapcsolódó története, és most sokan ezeket elevenítik fel Esterházy Mária visszaemlékezéseit olvasva. János gróf húgának feljegyzéseit Molnár Imre rendezte kötetbe, és a Kegyelem életfogytig című könyv nemrég szlovák fordításban is megjelent – az újlaki könyvtár három példányát kézről kézre adják a faluban. „Mindenkit érdekel, mert amit Mariska leírt, arra a falubeliek is emlékeznek. Itt élt köztük, itt írta a kegyelmi kérvényeket, járt János után börtönbe. A falu múltjának egy darabja van abban a könyvben, és azt hiszem, nem kell szégyenkeznünk érte, mert az itteniek jól vizsgáztak emberségből” – mondja Cyprián Bíro újlaki helytörténész, aki a faluban összegyűjti az Esterházyakról fellelhető fotókat, dokumentumokat, és egy kiadványt készít belőlük. A legtöbb információt azoktól az idős emberektől kapja, akik maguk is szolgáltak még a kastélyban vagy Esterházy Mária gyerekeivel egyidősek.

Mariska feljegyzései

Közéjük tartozik Mária Omachelová is, aki Esterházy Mycielska Mária lányának, Zsófiának a legjobb barátnője volt. „Mária grófnőt csak Mariskának hívták a faluban, annyira közvetlen volt. Az idős Tarnowska grófnéhoz csak az Erzsébet illett, mert olyan volt, mint a katonatiszt. Korán meghalt a férje, Jánost, Lujzát és Mariskát egyedül nevelte. A háború után Lujza Franciaországba menekült, Jánost pedig Szibériába hurcolták, csak Mariska maradt itt a gyerekekkel és az édesanyjával. Mindennapos vendég voltam náluk, ma is emlékszem, hogy az idős grófnő hogyan aggódott, ha fára másztunk. Magyar–szlovák keveréknyelven kiabált utánunk, mely ágba ne kapaszkodjunk, mert letörik. Ő később elment Lujza után Franciaországba, János gyermekei, Alíz és Jánoska pedig az édesanyjukhoz Budapestre” – mondja az idős asszony, és mint Újlakon mindenki, csak magyarul használja az Esterházyak keresztnevét. Pontosan fel tudja sorolni a Mycielski gyerekeket is: Etel, Zsófia, Klementína, Péter és Jadviga, de utóbbit a faluban csak Kruliknak, nyuszikának hívták, mert az édesanyja lengyelül így becézte. Mariska férje, Mycielski gróf lengyel katonatiszt volt, a család 1940- ben jött vissza a nyitraújlaki kastélyba, amikor lengyelországi otthonukat feldúlták. A gróf később Indiába szökött a kommunisták elől, de Mariska az öt gyerekkel maradt. A háború után kikergették őket kastélyból, és a régi majorban húzták meg magukat, de ott sem élhettek nyugodtan, a helyi nemzeti bizottság folyton zaklatta őket, hogy az állam tulajdonát bitorolják. Mariska végül a Lujzától kapott pénzen drágán megvásárolta az istállólakást, de azt is elvették tőle, csak egy penészes kis szobát hagytak meg neki. Tizenhárom évig élt ideiglenes tartózkodási engedéllyel, sanyarú körülmények között Nyitraújlakon, mert az a hit tartotta itt, hogy segíthet Jánosnak. Csak bátyja halála után költözött vissza Lengyelországba, ahol 1975-ben hunyt el. Nyitraújlaki feljegyzéseit harminc évvel a halála után találta meg a fia, Péter és adta át a család történetével foglalkozó Molnár Imrének. Megdöbbentő, hogy a korabeli napló szinte csak arról szól, mit tett Mariska János érdekében. Arról, hogyan és miből élt ő a gyerekekkel, mennyit éheztek, fáztak, mennyi megaláztatást kellett eltűrniük, egy sort sem írt le, mindezt csak a falubeliek elbeszéléséből tudjuk.

Sokan meggyászolták a faluból

„Borzasztó szegénységben éltek, penészes falak között. Szalmazsákokon aludtak, és azt ették, amit a falubeliektől kaptak. Mindig vitt valaki lisztet, krumplit, babot – csak így tudták viszonozni azt a sok mindent, amit azelőtt a kastélyból kaptak. Később Lujza küldött pamutot Franciaországból, abból Mariska szvettereket kötött, a falubeli asszonyok is segítettek neki. Eladta, hogy élelmiszert, ruhát, tisztálkodószereket küldhessen a börtönbe Jánosnak. Rá nem nagyon emlékszem, amikor nagyobb voltam, már ritkán tartózkodott itthon, politikusként az országot járta. Az idősebbek minden tollfosztáskor elmesélték, milyen nagy mulatság volt, amikor elvette Serényi Lívia grófnőt – a kastélyig vezető utat lampionokkal világították ki, és az egész falu népét megvendégelték. Amikor János gróf börtönbe került, többen is meglátogatták a faluból, és sokan meggyászolták, amikor meghalt. Mindig nagy tisztelettel beszéltek róla, akkor sem mondtak az Esterházyakra egy rossz szót sem, amikor nagy fekete autókon titkosrendőrök jöttek kihallgatni a volt uradalmi alkalmazottakat. Itt senkit nem érdekelt, mit akarnak hallani, az újlakiak tudták a magukét” – mondja mély meggyőződéssel Mária néni.

Cyprián Bíro szerint ez ma is így van, az idősebb generáció pontosan tudja, hogy Esterházy János uradalmi intézője a zsidó Schlesinger volt, hogy több zsidót is bújtatott a kastélyban, és hogy a szlovák parlamentben ő volt az egyetlen, aki 1942-ben nem szavazta meg a zsidók deportálását előíró törvényt. „Inkább az a gond, hogy a fiataloknak erről már beszél senki. Az iskolában nem ezt tanulják, nem is érdekli őket, milyen grófok éltek itt. Nagy kár, mert emberi tartásból példát vehetnének róluk.”

Könyvekbe rejtették az áldozóostyát

A példamutatás pedig nemcsak a bőség idejére vonatkozik, amikor az Esterházyak segítették, támogatták a falubelieket, hanem azokra az évekre is, amikor már ők szorultak segítségre. János grófot 1947-ben ítélték halálra, amikor Szibériában volt kényszermunkán, a szovjetek csak 1949-ben adták ki a csehszlovák hatóságoknak. Az idős újlakiak mind emlékeznek arra, hogyan járt Mariska minden héten a leopoldovi, majd a mírovi börtönbe, hogy kilincselt a hivatalokban, könyörgött az akkori hatalmasoknál. „Egész éjszaka erdőkön át gyalogolt, hogy reggel ott lehessen a beszélőn. Könyvben csempészte át Jánosnak az Úr testét, inkább ő nem evett, de a háromkilós csomagot minden hónapban megtöltötte” –mondja Vilma Megová, aki főleg a szomszédasszonyától, Veronika Moravčíkovától hallott sokat arról, milyen odaadó szeretettel törődött Mariska Jánossal. „Veronka néni olyan világjártas, ügyes asszony volt, hogy azt is el tudta intézni, amit más nem. Ha Mariska nem kapott látogatási engedélyt, akkor ő ment helyette, neki könnyebben adtak, mert nem volt családtag. Lujza az ő nevére küldte Franciaországból a penicillint is Jánosnak, aki akkor már tüdőbajos volt. Mindig azt mondta, hogy ha Mariska nem olyan kitartó és nem megy el egészen Gottwald feleségéig, akkor Jánost kivégezték volna. Az ő érdeme, hogy kegyelmet kapott, és bár nagyon sok szenvedés után, de nyugodtan, Istenben megbékélve halhatott meg.”

A testvéri szeretet példája

Az Esterházyak mély istenhite az újlakiak számára szintén természetes, hiszen naponta látták, tapasztalták, mennyi erőt adott nekik. Azon sem csodálkoznak, hogy a pozsonyi magyar nagykövetség Esterházy János boldoggá avatását kezdeményezi, hiszen nagyon sokat hallottak arról, hogyan viszonyult rabtársaihoz a börtönben, és hogyan tartotta bennük a lelket. „Azt mondták, még betegen is lemondott az ételadagjáról és másoknak adta. Arról beszélt a többieknek, hogy bízzanak az isteni igazságosságban. Erre csak egy igaz ember képes, olyasvalaki, aki már számot vetett a földi dolgokkal” – mondja a helytörténész, aki feladatának tartja, hogy a fiatalabb nemzedék is megismerje Esterházy János és húga, Mariska küzdelmesen szép életét. Nem a politikán keresztül, mert az talán még sokáig a nép ellenségeinek tekinti őket, hanem az emberi oldalát, azt, amely tartásról, segítőkészségről, hűségről szólt. „Bennünket nem érdekel a politika, itt Esterházy Jánosra úgy emlékeznek, mint tiszteletre méltó emberre, aki itt élt közöttünk. Számunkra soha nem lesz a szlovákgyűlölő, mert soha nem tett és nem is mondott olyasmit, ami ezt igazolná. Mariska pedig a testvéri szeretet legszebb példája, ma kevesen lennének képesek ennyi áldozatot hozni. Ezek azok a dolgok, amelyekért büszkék lehetünk rájuk, és amiért megérdemlik, hogy ápoljuk az emléküket – akkor is, ha ezt a történelemkönyvek még nem teszik.”