Az opera mint főzőshow

CSEHY ZOLTÁN

„Ma csokis sütit készítünk. Ez egy egészen rendkívüli, egy egészen csokis, keserédes sütemény.” Az operát főzőshow-ként legalább annyira abszurd elképzelni, mint a főzőshow-t operaként. A fenti foszlány mégis Lee Hoiby zseniális művében, a Bon Appétit!-ben hangzik el, de felhangzott 1971. április 3-án is Julia Child show-jában (nevezetesen a 228. epizódban), melyen Mark Shulgasser szellemes szövegkönyve alapszik. A szélsőséges szövegtípusok megzenésítésének szokását alighanem Darius Milhaud vezette be, aki többek közt a mezőgazdagsági gépek katalógusát formálta zenévé. Milhaud szellemét és szellemességét amúgy is célszerű megidézni, hiszen Hoiby zenei leleményekben bővelkedő darabja számos rokon vonást mutat a nagy francia szerző megoldásaival, kivált kompakt, sziporkázó humorát és technikai változatosságát tekintve. Hoiby művészete is hatalmas dimenziókat fog át, mely a főzőshow-tól Shakespeare-ig terjed (A vihar című operája nemrég komoly sikereket aratott). A fergeteges humor franciás könnyedségű, a Bon Appétit! szakácsnője egy francia csokitortát készít, melynek folyamata lényegében a mű cselekményét teszi ki: a darab végére elkészül a torta, mely magát a művet reprezentálja. A zeneszerző a Marseillaise-en át Ravelig széles spektrumát idézi meg a francia zenének: valódi ínyencfalatot kreál. Az egyszereplős remekmű (itt Kathryn Cowdrick énekli) a munkafázisok során keletkező zajokat zeneileg éppúgy integrálja magába, mint a gazdag szövésű, allúziókban dús dallamíveket, motívumokat. A mixer, a habverő vagy a tojásfeltörés és a munkafolyamat számos akusztikai kísérőjelensége így hitelesítő effektusokként működnek közre. Önkéntelenül is eszünkbe jut szélsőséges párhuzamként Giorgio Battistelli Experimentum mundi című, jóval későbbi operájának kenyérsütő-jelenete, melyben az olasz zeneszerző kizárólag a munkafolyamat zajainak ritmikus lehetőségeiből teremt utolérhetetlen hangzást. Hoiby nem ennyire radikális, az ő világa ennél sokkal klasszikusabb, noha a munkaeszköz itt is lépten-nyomon zeneszerszámmá válik.

A konyha tündére természetesen mindent megold, szellemes, hasznos tanácsokat ad és a monotonnak tetsző munkafázisok unalmát élénk ötletekkel üti el: versenyezteti a kézi habverőt a mixerrel, reklámízű, de ironikusan (sőt, pajzánul) is értelmezhető megjegyzéseket tesz az alapanyagokra („és ezek hatalmas, A-kategóriás amerikai tojások”) stb., s így mindvégig fenn tudja tartani az érdeklődést, valósággal bekapcsolja a nézőt a sütés folyamatába. Hoiby zenéje sziporkázóan ironikus, leleményesen játékos, pontosan olyan, mint Child süteménye. A „Nézd ezt a szép, ezt a lágy állagot... akár egy soufflée...” mondat Hoiby zenéjére is vonatkoztatható.

A cédé másik egyfelvonásosa a This Is the Rill Speaking című különös darab, mely nem rendelkezik egységes cselekményvezetéssel, széttartó események sorozata, melyek különféle zenei karaktert nyernek. Shulgasser ezúttal Lanford Wilson darabját adaptálta, mely az amerikai városi lét egy-egy szegmensét tárja elénk. Hoiby zenéje itt maga az intimitás csodája: mintha egy buszon, az utcán vagy bármely köznapi színtéren lejátszódó léthelyzet jelenne meg előttünk kivetítve anélkül, hogy annak résztvevői ezt érzékelnék, miközben környezetünk egy és ugyanaz. Mintha spontán beszélgetéseket rögzítenénk titokban, vagy Dos Passos technikájával írt prózával szembesülnénk, melynek intim hőse a hétköznapi város maga. A tizenhárom apró kép mindegyike in medias res szöveg, melyek egy-egy személyes történetbe ágyazódva nyerik el maradéktalan értelmüket. Persze, számunkra csupán a rekonstruálás marad, melyet a zene hihetetlen mértékben könnyít meg. A szituációk gyakorta végeredményben egy-egy közhelyt járnak körül, melyek azonban az egyén létével szembesítve kardinális jelentőségű eseményekké válhatnak. Vagyis: Hoiby a közhely színeváltozásának poétája lesz. A beszéd zuhatagszerű eláradása, a vízfolyás-jelleg apró erekből, patakocskákból áll össze (a talányos címben található „rill” szó is erre utal), ahogy a zene is egy feledhetetlen sextettbe torkollik, egy közös, mélyről jövő érzelemkiáradásba, mely együttesen adja ki a történet lelkét. A beszéd és a közlésigény mellett az elhallgatás is jelentős szerepet játszik a műben: a harmadik jelenetben két kamasz fiú beszélget egy harmadikról, akit olyasvalamin kapott rajta az anyja, ami szerinte szeretett fiát, Bent úgymond vakká, elmeháborodottá és az ördög prédájává teszi. Meg is eskette azonmód a Bibliára, hogy többé nem „vétkezik”. A rendkívüli jelenet kimondatlan „bűnét” és e „bűn” értelmezéslehetőségeit a zene egyértelműsíti. Van itt unalmas családi vacsora, szerelmi szál, lakástervezés, apa-fiú konfliktus, és számos hol könnyebben, hol nehezebben felfejthető élethelyzet. Különösen szép a 12. jelenet álmodozása, melyben Willy (Jordan Wilson) írói terveiről, illetve a megszólaltatott természetről beszél Judynak (Julia Cramer): a természet mintegy alternatív univerzumként jelenik meg, mely Willy írói fantáziájában felveszi ugyan a civilizáció bizonyos karakterjegyeit (konkrétan a beszéd képességét), de csak azért, hogy a szemére vethesse annak menthetetlen (és sokszor mégis gyönyörű) elfajzottságát.

Az Eastman Opera Theatre Orchestra élén Benton Hess áll.

(Lee Hoiby: Bon Appétit! / This Is the Rill Speaking, Albany Records, TROY 1028, New York, 2008.)