Az ocsút a tiszta búzától

Újabb csoda kisebbségi irodalmunk térfelén. A „hetvenkedésen” túljutott Szeberényi Zoltán, aki több évtizedes aktív pedagógusi pályafutása alatt alig két-három publikációval gazdagította irodalmunkat (hirtelen csak a Győry Dezső-monográfia meg a Visszhang és reflexió című tanulmány- és kritikagyűjtemény jut eszembe), az utóbbi egynéhány évben szinte elárasztotta a könyvpiacot. Előbb a Duba- s az Ozsvald-monográfia, aztán a Turczel-tanulmány, melyről mi is hírt adtunk, s végül e „portréesszék” — ez az alcíme és a műfajmegjelölése a Magyar irodalom Szlovákiában két vaskos kötetének. Elképesztő teljesítmény. Még akkor is, ha tudjuk, hogy a pedagógusi s egyéb terhektől való szabadulás segítette, s hogy e két-három esztendő termését valójában több év, talán évtized érlelte szintézissé.

Két vaskos kötetről nehéz két flekkben szólni, s ha lehet, csakis táviratilag. ĺme. Ha meggondoljuk, hogy az immár nyolc évtizedes cseh/szlovákiai magyar irodalomnak a debreceni Görömbei András monográfiáján kívül máig nem készült el a Története, akkor Szeberényi munkáját okkal minősíthetjük úttörő vállalkozásnak. Még akkor is, ha csupán a ’45 után történtekkel foglalkozik. Különösen érvényes ez az első kötetre, az 1945-től 1968-ig föltérképezett szakaszra. E sorok írója történetesen fordított sorrendben olvasta a két tomust: előbb a ’68 utáni szakasszal foglalkozót, aztán az előbbit.

Bevallom őszintén, nem volt egységesen pozitív az első benyomásom. Már ami a II. kötetet illeti. Ha jól emlékszem, évekkel ezelőtt a Pomogáts-féle irodalomtörténetről írta a megboldogult Bata Imre, hogy nem ártana többet felejteni az újabb irodalmunkból, mert épp a legújabb időkben termelődik a legtöbb selejt, s ha a selejtből (is) mindent számba akarunk venni, s emlékezni kívánunk rá, akkor először is elszomorodunk, másodszor pedig éppen a valódi értékeket nem vesszük észre, vagyis nem látjuk majd meg a fától az erdőt.

Márpedig Szeberényi portréesszéiben (mi ez a fából vaskarika műfaj?) éppen ez történik, s paradox módon nem is a régebb írókkal van a nagyobb baj, hanem az újabbakkal — néhány kivételtől eltekintve az egész II. kötettel. Mert ami az elsőt illeti, abban legföljebb a Simkó Margit, a Zala József, a Moyzes Ilona-féle úgymond írókkal van bajom, meg azzal például, hogy Forbáthtal 12 lapon foglalkozik, míg Fábryval csak 6-on. Ám a II. kötet! Mert itt bizony Grendel, Kovács Magda, Zalabai és az Egyszemű éjszaka négyese (Mikola, Tóth, Kulcsár, Varga) s néhány színvonalasabb kortársuk mellett a középszer, az egy vagy egy kötetig sem eljutott, s ami a korábbiakat illeti: réges-rég elfelejtett „zsenik” olyan özönével áraszt el szerzőnk, hogy már-már kételkedünk józan eszünkben és emlékezetünkben. Ráadásul valamennyien nagyjából olyan terjedelemben vannak tálalva, mint a valódi értékek.

Ha van valamilyen értelme ennek az aránytalanságnak, akkor talán éppen a kontrapunkció. Az, hogy bebizonyosodik: e majd hatszáz oldalas portrésorozat „hőseinek” jó, ha a fele valódi érték, átlagon fölüli érték meg legföljebb az egytizede. S hogy bizony jobban meg kellett volna fogadnunk (Szeberényinek is!) Fábry hajdani tanácsát, a Kevesebb verset, több költészetet! Mert ha az irodalmunk a hatvanas években lépett felnőttkorába, akkor ez talán épp Fábry idézett figyelmeztetésének (is) volt köszönhető. Szeberényi is akkor érhette volna el inkább a célját, ha szigorúbban válogatja el az ocsút a tiszta búzától. S ha nem avat mindenkit még utólag sem (sőt, főleg így, visszamenőleg nem!) klasszikussá. Olyanokat, akik egy-két novellát vagy verset követtek el.

Mindezek ellenére, vagy talán éppen ezért hasznos a Szeberényi két kötete. Áttanulmányozásuk után sokkal világosabban láthatjuk át a terepet, utódainknak pedig, vagy talán neki magának is sokkal könynyebb lesz kiválogatni az igazi értéket irodalmunk több évtizednyi, lassan egy évszázadnyi történetének „alkotóiból”