Az istenáldotta költő

„Történt ugyanis, hogy …személyes látogatást is tettem nála Zsélyben. Gondolván: olyan testi és lelki állapotban találom, hogy tud némi eligazítást adni. Nem tudott. Bizonytalan életrajzi adatait sem tudta ellenőrizni… Hazatérve az ott készített fotóim ijesztő valósága okozta döbbenettel birkóztam… Tudom, sokan akartak segíteni rajta, de rajta csak önmaga és a benne lakozó Isten tudott volna és tudna…”

Mindenesetre, így, önmagában sem szokványos monográfia-végszó, amit olvasunk, ám ha meggondoljuk, hogy írója nagybeteg-látogatóba megy Zsélybe, a nem is tudom, hányadik műtét után, s a fotói ijesztő valósága okozta döbbenettel birkózik s fejezi be a monográfiát, ám az igazi s megsokszorozódott döbbenet az, hogy mi, akik olvassuk a könyvet, tudjuk, hogy a meglátogatott költő — hála ama benne lakozó s neki súgó Istennek — máig birkózik Súgójával (lássuk, Uramisten, mire megyünk ketten!), ellenben a húsz évvel ifjabb monográfusa immár több mint egy éve a földben.

Korunkban nincsenek tragédiák, hangzik a közhely, s ha csak ez „ujjnyi vékony könyvecske” íróját s protagonistáját nézzük, hát ugyan el tudunk-e képzelni nagyobb tragédiát, mint épp a két kisebbségi magyar szellem sorsát? Van abban valami sorsszerű, hogy a Zs. Nagy Lajosról szóló első monográfiát éppen Dusza István írta meg, első és egyetlen irodalomtörténészi tettként, hisz tudtommal színházi naplóján s tárcaregényén kívül más önálló könyve nem jelent meg máig. Ha igaz, hát akkor ezzel az ujjnyi vékony könyvecskével vonul be, Nagy Lajos segítségével a Parnasszusra.

Aztán itt van maga a protagonista: Zs. Nagy Lajos. Aki a szó szoros értelmében a szemünk láttára vonul be még életében — s közülünk elsőként — a halhatatlanságba. Pedig hát a kezdetek kezdetén tőle várta ezt el bárki a legkevésbé. Tőzsér a minap nyilatkozta a pesti rádióban komáromi gimnazista éveik kapcsán, hogy Zs. (akkor még csak Nagy Lajos) milyen konvencionális versekkel kezdte. S még később, az antológia s az első kötet idején sem látszottak oroszlánkörmei. Aztán jött a Tériszony, melyre Tőzsér úgy emlékszik vissza, hogy Zs. ezt fogadásból írta, mondván, hogy ő ilyen modern verseket akár naponta tud írni. És írt. S az ifjabb nemzedékek, úgy tetszik, az ő hangjára rezonálnak.

Emlékszem, már évekkel-évtizedekkel ezelőtt nyilatkozta — ha jól emlékszem — Varga Erzsi, hogy jelentős költő több is van irodalmunkban, de istenáldotta tehetség csak egy: Zs. Nagy Lajos. S ez az istenáldottság gyökeret vert magában Nagy Lajosban is, aki egy interjújában azt nyilatkozta, hogy neki tulajdonképpen az Isten súg. S ez megint csak úgy szárnyra kapott, hogy Dusza voltaképpen erre a maximára építi föl egész monográfiáját. S ebben nincs is semmi hiba. A hiba ott van, hogy az istenáldottságon túl mást is elhitt Lajos. Azt is például, hogy az istenáldotta költőnek elég mindent ráhagynia Istenre, az majd úgyis megsúgja, mi a teendő. S óriási tehetségét végül is nem tudta kifuttatni, azaz rajongói óhaja ellenére életműve ugyanolyan torzó marad(t), mint amilyen egy másik istenáldotta tehetségünké: Kovács Magdáé.

Mert a Tériszony máig a csúcs maradt. Igaz, ez hatvannyolcban jelent meg, s hatvannyolc után aligha ugrálhatott a költő, hiába hivatkozott akár az Istenre is, csak azt írhatott, amit a cenzúra megengedett, mert hisz Lajos egyre inkább rákényszerült az írásra, mégpedig a közölhető írásokra, hisz az asztalfiókból nem lehet megélni. S így különösen töredékekben szétszórt, napi penzumokba kényszerült prózáját sajnálhatjuk. Mégis, mindezek ellenére — nemcsak Dusza állítja, de végül is ő véste kőbe: Zs. Nagy Lajos nemzedékünk és a cseh/szlovákiai magyar költészet egyik klasszikusa.

Cselényi László