Az elméleti játéktér teherbíráspróbája

A jelek szerint mi, paradicsomrajongók (paradicsom = húsos, leves, piros bogyótermésű konyhakerti növény; solanum lycopersicum, ill. ennek termése) nem azért esszük kedvencünket, mert finom , mert szeretjük, hanem mert a paradicsom gyógyít is. Erre akkor jöttem rá, mikor a szerző (a továbbiakban: B.) A jelek szerint című tanulmánykötete első írását olvasva (A jelek szerint… [A detektívregény-olvasás tapasztalatairól]) ráébredtem, hogy a detektívtörténetet (vagy krimit?) az IRODALOM felől nézve úgy illik olvasni, mint olyan alkotást, melynek esetében a tömegirodalom kategóriáján belül helytálló szeretem, izgalmas, szórakoztató „értékfogalmakat” egy merőben más megközelítési mód váltja fel. B.-t idézve, a detektívtörténetek „a befogadói attitűdöknek és tágabban a művészi szemiózis folyamatának, jellegzetes mozzanatainak »példázatos bemutatását« teszik lehetővé”. (25.) Ez a B. által választott játékszabályok figyelembevétele és tiszteletben tartása mellett teljesen helytálló megállapítás ugyanakkor kisajátító és elidegenítő attitűdje következtében a műfajt (az én olvasatomban) önazonosságától próbálja megfosztani. B. szemérmes olvasatában a detektívtörténet (krimi?) a „komoly”, a modern és a modernen túli (nevezzük posztmodernnek?) IRODALOM műfajvesztésének mentőöve. Kicsit olyan, mint a túlméretezett, és az elit kék szalag megszerzése érdekében túl veszélyes vizeken hajózó Titanic aluldimenzionált (de azért mégiscsak létező) mentőcsónakja, amely a megtizedelt túlélőknek végül lehetővé tette, hogy partot érjenek.

A jelek szerint, B. olvasatában, a detektívtörténet metafizikai kvalitások magasságai felé ácsingózik, akár pl. úgy is, mint a beavatási regények parafrázisa. (De vajon mennyire sziszifuszi ez a küzdelem?)

Amit B. a klasszikus detektívtörténetről és játszótársáról — a határhelyzetben (irónia, parafrázis, paródia stb.) működtetni kívánt, jobb szó híján ugyancsak detektívtörténetről — mond, a szerző megalapozott elméleti felkészültségénél fogva, játékba hozza a szerzői szöveget. Gondom főként azzal van, amit ez a szerzői szöveg elhallgat.

Az Oidipusz és Salamon, avagy a detektívtörténet antropológiája című tanulmányban B. is utal arra, hogy „bizonyos poétikai fogalmak jelentését illetően nem okvetlenül alakult ki konszenzus (egyáltalán nem biztos, hogy a detective story/novel, mystery story, crime story, roman policier, detektivka, bűnügyi regény szinonim fogalmak volnának, holott használatuk gyakran ezt a benyomást kelti).” (171.) Úgy gondolom , a fogalmi szinten többszörös jelentéssel bíró probléma megkerülésének gesztusaként olvashatóak a folytatásban a műfajtudatra, konvenciókra és a műfaji invariánsokra vonatkozó villanásnyi utalások. Ez a tisztázatlanság különösen a Škvorecký-szövegekre, illetve a Bényei-könyvre való utalások esetében okoz gondot. Škvorecký a Nápady čtenáře detektivek szerzőjeként éles határt von a detektívtörténet és a krimi között: „A pontosság kedvéért: a krimit (amely egy bűnügy történetét meséli el) ...úgy értelmezzük, mint egy olyan, a bűnténnyel foglalkozó regényt, melynek szerzőjét a bűntett társadalmi, lélektani genezise érdekli, és nem a nyomozás módszerei (hisz a gyilkos a kezdettől fogva ismert), s ez a mű — a legjobb esetben — a társadalom kritikájának eszköze. Ezért olyan művek is ide sorolhatók, mint Dreiser Amerikai tragédiája vagy Dosztojevszkij Bűn és bűnhődése. A detektívregény szerzőjét ezzel szemben kizárólag a nyomozás módszerei és az ismert bűntény ismeretlen elkövetője ellen folytatott nyomozás érdekli.” (Škvorecký, Josef: Nápady čtenáře detektivek. AIEP, 1990; 134—35., saját ford., D. A.)

A jelek szerint Újabb átjárók a Morgue utcába című írása — Bényei könyvére utaló alcíme alapján — viszont a krimiről (is?) szól, ismét a metafizikával, illetve a posztmodernnel társítva (tágítva) a műfajt.

A Világirodalmi Lexikon vonatkozó kötetének szócikke (Cam—E) következetes a detektívtörténet kifejezés használatában, amelyet a kalandirodalom, ezen belül pedig a bűnügyi irodalom önálló műfajaként tárgyal. Helyét az irodalom és a logikai játékok (sakk, barkochba) közötti térben látja, s mint alkalmazott művészetet, a szórakoztató irodalom kategóriájába sorolja. Detektívtörténetek szerzőiként sorolja fel E. A. Poe-t, A. C. Doyle-ot, A. Christie-t, Raymond Chandlert stb. Ugyanakkor azonban a Britannica Hungarica 5. kötetében olvasható címszó a következőket mondja: „detektívtörténet, közkeletű nevén KRIMI”. A műfaj képviselőiként felsorolt szerzők névsora lényegében azonos a Világirodalmi Lexikon névsorával.

Akkor tehát detektívtörténet vagy krimi? B. láthatóan igyekszik következetesen ragaszkodni a vizsgált műfaj detektívtörténetként való megnevezéséhez, de éppen ezért (a Škvoreckýre való utalások súlyát is figyelembe véve) Bényei szóhasználatának jelöletlenül, megvitatlanul hagyott elfogadása, átvétele zavaróan hat.

A Morgue utcát szövegtérbe vonó íráshoz kapcsolódik A jelek szerint egy másik, ugyancsak meg nem játszott (ki nem játszott) lehetősége is. B. Bényeit idézi, aki szerint a klaszszikus detektívtörténet „»emblematikusan jelképezi az európai modernség egyes meghatározó gondolkodásbeli, megismerési alapfeltevéseit, módszereit és olvasói stílusát, s mint ilyen a modernség lényegét képes — épp klisészerűsége és letisztult egyszerűsége miatt — kifejezni.« Ezért a krimi műfaji sablonjainak kikezdése a posztmodern regényírók esetében »a modernségprojektum szimbolikus kikezdésével vagy lebontásával egyenértékű«” (101—102.).

Ismét: túl tág a játék tere, és kevés az egyértelműen megnevezett fogalmi kapaszkodó. Eltekintve a Škvorecký révén jelentést nyerő realizmusproblémától, nem világos, hogy melyik modernségprojektumról van szó, a számos létező közül. A Proust, Joyce, Musil nevével meghatározható „elbeszélőietlen esetlegesség” projektumáról van-e szó, melynek műveit a „kétségbeesett formai elszántság” jellemezte, ahol a romantika Én-központúságát a „személytelenség”, majd a „közöny” váltja fel? (Kermode, Frank: Mi a modern? Bp. Európa, 1980; 254.) A tulajdonságok nélküli ember című Musil-regény pl. többdimenziós, töredékes, hiányzik belőle az elbeszélés befejeződésének lehetősége. A befejezetlen krimi viszont fából vaskarika. Ugyanakkor az, amihez a műfaj valóban ragaszkodik (talán mert mégis közelebb áll a matematikához, mint a SZÉP-irodalomhoz), főként és elsősorban a FORMA. Szigorúan formai követelmények alapján a krimi talán elképzelhető mint a modernnek szánt fricska, de a műfaj szerepének ily irányban történő túlértékelése számos, veszélyesnek tűnő buktatót rejt, és égetően aktuálissá teszi a GICCS jelentésének alapos körbejárását.

A jelek szerint B.-t olvasva az a zavaró érzésem támadt, hogy B., mikor más szerzők szövegeit hangsúlyosan emeli mondandója középpontjába — beleolvad a szövegbe, ahelyett, hogy uralni próbálná azt. Nem teszi eléggé próbára saját elméleti játéktere teherbírását, és így elmulasztja azt a lehetőséget, hogy a kötet írásai, tanulmányai egy elképzelhető monográfia párbeszédet folytató, egymást továbbgondoló fragmentumaiként funkcionáljanak.

Hiányát érzem egy olyan bővebb — eredeti — listának is, melyből kiderülne, mely detektívszövegekre építve gondolja B. a detektívtörténetről (krimiről?) azt, amit mond. Tudjuk, hogy tudja, mások mit tudnak, de arról már keveset tudunk meg, hogy B. a közép-európai detektívtörténet Škvoreckýn, Čapeken, Vilikovskýn, Lengyelen, Némethen, Szilasin, Taron túli, mely beavatási szövegei alapján gondolja el a műfajt (beavatási szöveg alatt arra a detektívtörténetre / krimire gondolok, amely a klasszikusnak nevezhető kereteken belül érvényes elsősorban). A B. által említett két cseh szerzőt leszámítva, a megidézett SZÉP-IRODALMI SZÖVEGEK csak áttételesen képesek utalni a szabott műfaji keretek között magukat komolyan vevő variánsokra.

A tanulmánykötet számomra legizgalmasabb írása A beavatás poétikája (Archaikus struktúrák a detektívtörténetben). A problémafelvetés, a megoldás keresése és a válasz megtalálásának igénye egy korrekten megszerkesztett krimi (detektívtörténet) vonalvezetését idézi. Eltúlozva tán, de a szöveg akár a hagyományos detektívtörténet szerkezetének parafrázisaként is olvasható. Ebben az írásban mutatkozik meg igazán, hogy B. talán nem elsősorban egy aktuális elméleti trend követőjeként foglalkozik csak a műfajjal, hanem esetenként akár fogékony és jó vadászösztönnel megáldott olvasója is lehet.

Nem áll szándékomban vitatkozni a B. által a beavatási regények műfajtipikus háromszöge alapján továbbgondolt ábra jelentésével (66.; 71.), csupán megjegyezném, hogy a detektívtörténet háromszögének közepére helyezve akár a MEGOLDÁS is megjelenhet, amely akárcsak a beavatási regények isteni lénye — figyelembe véve a műfajspecifikus elvárásokat — NEM MEGKÉRDŐJELEZHETŐ. Ilyen értelemben a gyilkos sem elsősorban titok fedte mivolta miatt van a viszonyrendszer középpontjában, hanem mert az ugyanott elhelyezett áldozat mellett, s vele együtt, a kezdettől fogva övé az elrejtett TUDÁS, melynek beavatottjává az ADEPTUS-olvasó a kísérő Szűz (talán a SZÖVEG?) közvetítésével válik, a műfaj szabályait uraló BEAVATÓ-szerző segítségével. (A beavatás poétikája a műfaj olvasói játékszabályaihoz való igazodás példája is. B. egy ismert szerző műve kapcsán, bár kénytelen leleplezni a gyilkos személyét, a beavatatlanok előtt [ti. akik az adott művet esetleg még nem olvasták] a mű címének eltitkolásával hagyja érintetlenül a majdani olvasó számára a megoldás keresésének izgalmát, feszültségét.)

A jelek szerint szövegeinek színskáláján a Miroslav Petříček könyvét bemutató írásé a vérvörös. A Műfaj/bölcselet avagy a „kemény krimi” találkozása a filozófiával a törvény boncasztalán egyrészt példája a magát a vizsgált szövegnek alárendelő szerzői magatartásnak, másrészt a „szociálisan” láthatatlan holttest petříčeki kategóriája zavarba ejtően és zavarkeltően talányos. A gyilkosság szemiotikai jelenségként való vizsgálata a műfaj jelmegfejtő jellegénél fogva akár evidensnek is tekinthető, de az erőszakos halálnak „a meghalás kellő pillanatának elidegenítéseként” (126.) történő megfogalmazása olyan rejtelmes metafizikai távlatokat villant fel, melyek bűvöletében könnyen ingoványos talajra tévedhetünk (hacsak nem A rózsa neve a vizsgált történet címe).

A korábban már említett Oidipusz és Salamon, avagy a detektívtörténet antropológiája című Čapek-tanulmányra visszatérve nem tartom szerencsésnek A. Christie-t a Čapek utáni detektívtörténet klasszikusának nevezni (198.). A megfogalmazás Čapek kiemelését, a detektívtörténet-kánon egyik középpontjába emelését feltételezné. Erre utaló nyomokat azonban B. szövege nem kínál fel. Némileg elnagyolt a grafológiát és a pszichoanalízist érintő megállapítás is: „Čapek mindkét, akkoriban még viszonylag fiatalnak számító vagy éppen formálódó diszciplína tudományosságát szkepszissel fogadta…” (199.) A kézírás elemzésének gyökerei valójában a 17. századig nyúlnak vissza, de tény, hogy a 20. század kriminalisztikája és detektívtörténet-szerzői fokozott érdeklődést mutatnak e tárgy irányában. A pszichoanalízis lehetőségeinek ironikus zárójelbe tétele ugyan megjelenítődik a Naprostý důkaz elemzése kapcsán, de az ugyancsak szövegtérbe vont Básník, Závrať, illetve az Experiment profesora Rouse című novellákkal kapcsolatban a pszichoanalízist az irónia irányába kifuttató érvelés már hiányzik. A jelek szerint című tanulmánykötet a műfaj néhány elméletírójának és néhány szövegének B. tolmácsolásában és hozzájárulásával megelevenedő, de monológokra építő tere.

A jelek szerint a kötet élén és végén álló két szöveg, az Idézés és az Újraidézés funkciója a keretadás. Céljuk a műfajhoz kötött „viktoriánus” illúzió életre hívása és az olvasótól való elidegenítése — megteremtve az objektivitáshoz nélkülözhetetlen távolságot és perspektívát. Mindkettő rövid, tömör szöveg, így szavaik jelentésével szembeni igényeink is felfokozottak: „Testet-lelket melengető puncsot szolgálnak fel faarcú, pakompartos inasok. Meghitt duruzsolás, csak itt-ott hangzik fel egy-egy hangosabb kacaj. Egymásnak koccanó jégkockák hangja” — írja B. az Idézésben (15.). És a szövegben megbúvó, üzenő jelek miatt kételyeim támadnak. A forró puncsba kísérletként dobott jégkockák nem koccantak zajosan, talán mert a jégkocka is whiskyt kíván. De ez már nem a jó öreg (pszeudo)viktoriánus Anglia, hanem a hard-boiled school Amerikája, és talán egy másik történet. (Kalligram, Pozsony 2003)

Dusík Anikó