Az el nem olvasott könyv

Szeretem a könyveket. Mindenfélét: az új, ropogós papírra nyomtatottakat, a krémszínű tudományos és áltudományos könyveket, a tépett fedelűeket, a macskaalom szagúakat, a molyettéket, az egérrágtákat, a padláson rejtőzködőeket, a mesekönyveket, a krimiket, és néha az unalmas könyveket. Egyszóval mindenféle könyvet, de legjobban mégis az el nem olvasott könyveket szeretem. Mert az el nem olvasott könyv a szellem szabadsága. A lehetőség, hogy egyszer majd felnyitom. A képzelet mákonya, a vágy titokzatos tárgya. Még nem tudom, mivel találom magam szembe, ha kinyitom. Az el nem olvasott könyv kelleti magát, izeg-mozog a polcon, tekintetet és gondolatot delejez. Bizalmat követel. De hogy bízzak meg az ismeretlenben? Egy könyv felütése halálmegvető bátorságot kívánó feladat. Lapjai közül rejtélyes mondatok, zord fúga, vad pasodoble, andalító szonáta dallamai nyújtóznak, hogy magukhoz ragadják az olvasót, bűvös hatalmukkal elhomályosítsák értelmét, leláncolják a szívét. Vagy éppen fordítva: a mondatfoszlányok és szótöredékek ellenállnak, szemünk előtt hullanak szét a felismerni vélt témák, semmivé foszlanak a motívumok.

A könyv kaland. Felkavar és elandalít, rémületbe ejt, felzaklat, kíváncsivá tesz, olykor az őrületbe kerget — szóval, játszik velünk. Van azonban a könyveknek olyan fajtája is, amely gyógyír a megkínzott lélekre, amely elcsitítja a háborgó szellemet. A lexikonok, ismeretterjesztő és szakácskönyvek mondatai úgy hullanak az olvasás csendjébe, mint az éjszaka eleredő, langyos tavaszi eső. Nincs bennük kihívás, veszély, kaland. Ők az elalvás előtt olvasandó könyvek. Egymásra gördülő monoton szavaik úgy hömpölyögnek a hálószobában, mint az örökkévalóság szimfóniájának nyitó akkordjai.

Én már megtaláltam a tökéletes könyvet. Lassan másfél éve olvas fel belőle a férjem estéről estére egy-egy sort, néha egy teljes bekezdést. Ha egyszer meghalok, ezt a könyvet temessék mellém — mondatai áradó nyugalmán ne törhessen át a feltámadást jelző harsona hangja sem.

Bárczi Zsófia