Az egészségügyről rosszat vagy semmit?

Nyilván az szintén jelzésértékű bizonyíték, hogy az Európai Bizottság eurobarométerének nyár végi adatai szerint a kórházak és más betegellátó intézmények színvonala, az ott nyújtott szolgáltatások megbízhatósága iránt érdeklődő szlovákiai lakosság 60 százaléka nem az őket korábban kezelő (szak)orvosoktól, a médiából, a kórházi alkalmazottak körétől kér a további szakrendelői vagy intézményi ellátásával kapcsolatosan információkat, hanem családi és baráti körben próbál tudakozódni. A számos egyéb adat között az már csak ráadás, hogy az ország 15–64 év közötti populációjának pusztán öt-hat százaléka állítja, hogy nálunk az egészségügyi gondoskodás nívója nagyon jó. Némi „utószilveszteri” iróniával azt mondhatnánk: valószínűleg ők a makkegészségesek! Viszont komolyra fordítva a szót: merre tart, lesz/lehet-e még fitt a honi egészségügy? A választ Dr. Pásztor Lászlóval, a Magánorvosok Szlovákiai Társulásának elnökével elemezzük. Milyen a magánorvosok közérzete a szlovákiai egészségügy meglehetősen lármásan őrlő malomkövei között?Húsz éve, 1994 novembere óta áll fönn nálunk a háziorvosok, a házi-gyermekorvosok hálózata, illetve két évvel később kezdhetett kiépülni a magánszakorvosi praxis és a több biztosítós egészségügyi ellátó rendszer. És nem a mundér becsületét védem akkor, ha két évtized tapasztalatai után bátran kijelentem, hogy az ország egészségügyi rendszerében egészen biztosan a magánszektor az, amely zökkenőmentesen és megbízhatóan működik. A betegellátásnak ez a területe az, amelynek az elmúlt húsz évben sohasem kellett központi támogatást nyújtani, vagy kirángatni a tetemes adóssági halmazból. Fizetjük az adóinkat, a biztosítási és járulékkötelezettségeinket, a bérleti díjainkat, és beruházásokképpen önerőből vagy az így vállalt hitelekből milliókat fektettünk a rendelőinkbe. A szlovákiai egészségügy számos riasztó gondja között a privát szektor lehetne az, amely elsőként tudna számottevően javítani a betegek általános közérzetén, ha országosan is kedvezőbb, megnyugtatóbb irányba indulna végre a teljes körű betegellátás. Legfontosabb célkitűzésként én mindenütt a betegközpontú egészségügy elsőrendűségét hangsúlyozom, és ezért nem is vagyok különösebben népszerű sem a minisztériumban, sem az egészségügyi biztosítókban; bár olykor-olykor még társulásunk tagjai között sem, mert akadnak, akik azért neheztelnek, hogy többet harcolok a betegek, mint a magánorvosok jogaiért. De hát a páciens számomra mindig A beteg marad! Úgy gondolom: a hazai egészségügy csupán akkor fog jól működni, ha mindannyian, akik tehetünk ezért, elsősorban az ő érdekeiket helyezzük előtérbe. Persze úgy, hogy közben a lelkiismeretes orvosok és a megbízható szolgáltatók természetes érdekei se csorbuljanak. Meggyőződésem, hogy mindez Szlovákiában sem szükségszerűen puszta utópia. Gondolom, az azért ön előtt sem titok, hogy néha bizony a magánorvosokra sem a túláradó lelkesedés a legjellemzőbb...Már említettem, hogy a magánorvosok pozíciója több tekintetben is stabil, ugyanakkor a kórházak 2014-es adósságállománya meghaladta a 400 milliót! Valószínűleg a magánszektor egyensúlyi helyzete az egyik oka annak, hogy a hazai egészségügyi rendszer ellenségként kezel bennünket, s ezt éreztetik is velünk. Ha nem volna saját szervezett társulásunk, akkor különböző monopolizációs praktikák keretében már régen elverték volna rajtunk a port. Bár mostanában is élnek olyan elképzelések, hogy miként lehetne a magánorvosi szektort összpontosítva megkaparintani. Emellett az egészségügyi biztosítók számára sem vagyunk különösebben rokonszenvesek. Egyrészt mert a magánorvosok bevételeinek 98-99 százalékát ők folyósítják, másrészt pedig velük szemben szintén következetesen kiállunk jogaink betartásáért. E háborúságok egyik fő oka, hogy negyven év szocializmusa után újabb negyed évszázaddal is még mélyen benne él mind a szlovákiai, mind a kelet-közép-európai gondolkodásban az egészségügy ingyenességének fantomja. Az meg csupán ráadás, hogy a versenyhelyzetet kialakító és szabályzó törvényalkotásban az állam sem alkalmaz azonos mércét az állami és a magánorvosi rendelők között. Laikus ésszel talán azért, mert a magánorvos, úgymond, könnyebben inkasszál.Erről és ilyen formában, őszintén szólva, beszélni is kár. A ma már jelentős konkurenciát kínáló magánszektorban, a szigorú szabályok közé terelt készpénzfizetéses tételeken kívül, egyszerűen nem divat az „inkasszálás”, hiszen a beteg aligha fog olyan magánorvoshoz járni, ahol alkalomról alkalomra a fél fizetését vagy akár a havi nyugdíját kellene otthagynia. Ezzel szemben a kórházakban és más egészségügyi létesítményekben könnyebben előfordulhat, hogy még a vállalt teljesítmény előtt kikövetelik a „figyelmességet”. Persze, távolról sem mindenki és mindenütt – ezért természetesen tisztelet a kivételnek –, de tagadhatatlan, hogy ez a negatív jelenség nemegyszer előfordul. Én azt tartom korrupciónak, ha valaki egyenesen kiköveteli, vagy addig a kisujját sem mozdítja, amíg nem látja az érte várt „hálát”! Miért szinte alaphangja a páciensek uralkodó véleményének, hogy a hazai egészségügyről inkább csak rosszat, vagy semmit? Szlovákiában a betegellátással, nemzetközileg jegyzett statisztikák szerint, a lakosság ötven százaléka elégedetlen. Páciensekként vagyunk túlzottan igényesek, vagy egyszerűen betegágyon az egészségügy?Tudja, az alapvető kivetnivaló, hogy nálunk ez a nagy fontosságú társadalmi szolgálattétel még nem elsődlegesen a beteg körül forog. Sokkal inkább egy kaotikus helyzet áll fenn, amelyben távolról sem zökkenőmentes az együttműködés az alapellátás, a specialisták és a kórházak között. Külön-külön mindenki teszi ugyan a dolgát, de nincs meg mindebben a szükséges összhang. Ezzel szemben a beteg amint átlépi a rendelőintézet vagy a kórház küszöbét, első pillantásra megsejti annak nívóját, légkörét, s ez döntő módon befolyásolja a közérzetét is. Közvetlen bizalma ugyanis éppen a látszólagos „apróságokkal” játszható el a legkönnyebben. Kezdve akár azzal, hogy előzőleg nem tudta például leparkolni az autóját, utána a portán mogorván szólnak hozzá, és telefonon sem kap kielégítő útbaigazítást. És bár ő időben jött, mégis hosszasan kell várakoznia a rendelő, esetleg a laborok előtt; ráadásul a nővérke is úgy tesz, mintha a beteg lenne az ápolónőért, és nem fordítva. Ha pedig kórházi kezelésre szorul, csak tovább rontja a közérzetét, ha neki kell otthonról behozni a lázmérőt, az evőeszközt, a toalettpapírt, esetleg a már korábban is szedett gyógyszerekből valamennyit... Az ilyen benyomások és napi tapasztalatok szülik az általános elégedetlenséget. Ebből adódik az a jelentős különbség, miszerint a holland vagy finn beteg amott elégedett, a szlovákiai pedig emitt zsörtölődik. Viszont a nálunk is szakmailag magas színvonalú kezelést az egyszerű páciens, értelemszerűen, nem tudhatja annak tényleges árán és orvostudományi értékén mérni; ám ha éhgyomorra négy órát fölöslegesen ücsörög a rendelő ajtaja előtt, akkor méltán fölszökik a vérnyomása. Hogy rögvest további két órát egy szívspecialista rendelője előtt várakozzon... De mélyebbre ásva a gondok sűrűjében: mi a véleménye az utóbbi fél esztendőben történtekről? Látványos botrányok révén a parlament házelnökétől a tárcavezető személyén át több nagykórház igazgatójáig sorban hullottak a fejek!Pénzügyi áttekinthetőség dolgában a szlovákiai egészségügy a jövőben már egészen biztosan nem lesz, nem lehet olyan felelőtlen és korrumpált, mint 2014 nyaráig volt. Ez számos tekintetben érinti a kórházi szektort is, ahol szüntelenül újabb meg újabb gondok tornyosulnak. Pedig bármennyire meglepően hangozhat is, alapvetően ma már nem a költségvetésileg biztosított pénzügyi források szűkössége okozza a folyamatosan újratermelődő problémák zömét, s ezzel a páciensek rossz közérzetét, hanem az egészségügy gazdaságtalan működtetése. A betegellátás kórházi ágazatát, illetve a gyógyszeripari szektort eddig senki nem akarta – vagy csak nem merte – gyökeresen megreformálni. Ennek tetten érhető indokai a politika csalafintaságaiban keresendők?Ebben a vonatkozásban a magánszektor kedvező helyzetben van, hiszen jóval kevésbé érintik a közvetlen politikai csatározások. Viszont a központi kórházakban minden kormányváltásnál rendre jönnek az új igazgatók, ahogy az Általános Egészségügyi Biztosító csúcsvezetői posztján is ilyenkor szinte „természetes” a politikai színezetű változás. Így kerülnek az évente több százmilliót forgalmazó nagykórházak élére olyan vezetők, akiknek többnyire nincs menedzseri gyakorlatuk, intézményirányítási tapasztalatuk, noha emellett kitűnő szakorvosok lehetnek. De nincs ez sokkal másképpen a tárcavezetőkkel sem. A rendszerváltás óta eltelt időkben, egyetlen esetet kivéve, az új egészségügyi miniszterek mindegyike egy szép reggelen arra ébredt, hogy ő irányítja majd ezt a tárcát. Régen formálódó szakmai csapat, huzamosabb ideje alakuló elképzelések nélkül; maximum négy évig, bár nálunk inkább jóval rövidebb ideig. Szlovákiában ezen a kormányzati poszton különösen gyakoriak a személycserék. Egy-egy tárcavezetőt ezért nem is fűt különösebb ambíció, hogy az egészségügyben komolyabb változásokat hajtson végre. Így a betegellátás javítása csak másodlagosan kerül(het) szóba. Hasonlóképpen van ez egy-egy kórházigazgató dolgozószobájában is, akinek reggelente az a legfőbb gondja, hogy a sok kifizetetlen számla közül melyik tűr még ideig-óráig haladékot. Ezért kellene a szlovákiai egészségügy radikális reformját a kórházakkal kezdeni, és azok vezetését gazdasági és szervezési irányításban jártas profik kezébe adni. Mert az érzékeny gondok dacára kórházainkban a betegellátás szakmai és orvostudományi nívója továbbra is magas szintű. Akkor viszont nehezen érthető, hogy a munkáját megbízhatóan ellátó orvostársadalom miért nem csap az asztalra. Vagy már csak rálegyint az állapotokra?Szerintem a puszta zúgolódások ideje lejárt, hiszen ’89 után – épp az egészségügyet kivéve – már minden területen lezajlott egy alapvető szerkezeti átalakulás. Az orvosok most inkább amiatt elégedetlenkednek, hogy kevés a lehetőségük a legkorszerűbb gyógyítási módszerek elsajátítására, s nehezen jutnak hozzá a nálunk hiányzó, külföldön viszont rendelkezésre álló legmodernebb orvosi berendezésekhez. És mert ezek beszerzéséhez rengeteg pénz kell, itt törhet magának utat a korrupció. Az meg csak ott jelenhet meg, ahol bármiben hiány mutatkozik. Ez lenne a hírhedt pöstyéni CT-készülék esete a mutyizással?Az egy kirívó történet. Ha azt a kórházat részvénytársaság üzemeltetné, akkor ez a botrány nem eshet meg, hiszen aki a saját zsebéből gazdálkodik, az gondosan vigyázza a kiadásait. Más kérdés, hogy egy kis kórházban kinek állt érdekében az ilyen drága CT-készülék beszerzése. Bár nálunk egyelőre nincs pontosítva, hogy egy járási rangú kórházban milyen szintű orvostechnikai felszereltség az ajánlott határ. E hiányzó szabványtól függetlenül lenne mód az egészségügyben transzparenssé tenni a közbeszerzést?A közbeszerzés jelen gyakorlata lassít és drágít minden ilyen folyamatot. Különösen, ha a szállító cég a saját hitelének árát is beépíti a végösszegbe. Szerintem a legkézenfekvőbb megoldás, ha valaki új műszaki berendezést akar venni, akkor körülnéz a kínálati piacon, és a legelőnyösebb áron megveszi a kívánt műszaki paramétereket mutató készüléket. Mondjuk versenytárgyaláson, ahol még le is lehet faragni az eredeti árból. Egy igazgató egyszerű személyes felelőssége bőven pótolhatná a közbeszerzést. Végül, de nem utolsósorban: miben látja az egészségügy államilag finanszírozott területein tapasztalható korrupció visszaszorításának esélyeit?Nagyban akkor, ha például az autók mai kínálatához hasonlóan majd az egészségügyi berendezések piacán is megszűnik a hiány. Kicsiben pedig akkor, ha az alkalmazotti viszonyban álló orvosok fizetése megközelíti a tőlünk nyugatabbra fekvő országok orvosbérét, mert ez is az ő munkájuk megbecsülésének egyik formája. Hogy a fájó különbözetet, gyönge pillanatukban, ne a páciensen akarják behozni.