Az Ardamica Zorán-jelenség

Ardamica Zorán, kérem szépen, jelen van. Nyújtogatja nyelvét, szamárfület mutat, és jókora fityisszel hökkent meg bennünket. Átver, bever, kiver. Nem modorál, a lufikat megvárja, míg teli tüdőből felfújják, aztán érkezik, és zsupp, gombostűjének illik tudnia a dolgát. Pukkaszt, amire a világ történései alkalmat adnak, stabil pókhálót szőnek, és ő nem hagy(hat)ja ki ezt a ziccert. Ebbe a csapdába húz be mindnyájunkat. Áldozatra kész legyekké váltunk. ĺgy „ijesztget”, és még bele sem néztünk, bele sem olvastunk. Moslékrondó, egyétek, heteroteXXXtualitás. Három kötetének három provokatív címe. Bicska a zsebben, meg szőr a háton. Átráz, kiráz. Nem egyszerű ez. Moslékkal etet, aztán meg Adult Channelt vagyunk kénytelenek szemeinkkel (meg mással) végigpásztázni. Ne legyünk prűdek, ez azért még többé-kevésbé tetszik is. Ez van. Pofára vettek. Nincs menekülés.

Persze, fölösleges ezen most csodálkozni. Az 1996-ban Losoncon létrehozott Plectrum Kiadó feltűnésekor kellett volna először is. Hisz a mai világban beszámíthatónak tartható-e az a (tanár)ember, aki a palóci Felvidéken magyar könyvkiadót hoz létre, méghozzá egy olyan városban, ahol már egyre inkább ritkaságszámba megy a magyar szó?! Van-e értelme ebben a stagnáló irodalomellenes közegben, amely körülvesz bennünket, valamit is kreálni? Van-e egyáltalán kiút ebből a szöveg-tömegdzsungelből, mutat-e valamiféle rációt a fölöslegesnek tűnő, jó értelemben vett mártíromság?

Az idő Ardamicát igazolja. Annak ellenére vagy éppen azért, mert első kötetére, a Moslékrondóra (1998) szinte semmilyen kritika nem érkezett. Pumpa. A tenyérnyi kötetben megannyi feszültség, vibráció, élénkség. Néha több is a kelleténél. Néha meg kevesebb. És nagyon sokszor pont annyi. Kell. Új hang, szemtelen, kötözködő. Bátran véleményt formáló, senkitől nem félő, amolyan durr bele. Formailag még nem az igazi. Szerkezetileg sem a legjobb. Egy dolgot azonban biztosan nem érdemelt: a hallgatást rá. Mert az ajtón belépett. Kopogtatás nélkül, merész önbizalommal. Ahogyan az egy „romlás virágától” méltó és megszokott. Megbántva bár, de törve nem.

A költészet nem árul zsákbamacskát. A befogadó közreműködése nélkül nem rugdos meg és nem ad baráti jobbot sem. Villon, Baudelaire, Poe kirívó mesterei az izzásnak, a feszültség megteremtésének, az eddig burokban élők számára hangsúlyozott kissé szokatlan, hangzatos létlenyomatnak. A félelem, az irtózat hajlama ugyanúgy megtalálható minden emberben, mint a boldogság, az öröm képessége. Az ember magába rejti minden szándékát, titkát, ez teszi sejtelmessé, kiismerhetetlenné. Egyedivé. Mennyire hozzátartozik is életünkhöz a gonosz és a jó folyamatos dulakodása vagy épp, ha úgy akarják, barátságos hátba verése. Ardamica ezt a folyamatot vette észre, ezt kezeli nagyszerűen. Szemérmességnek nyoma sincs. Nem is hiányzik.

Reflexiók, széljegyzetek, vitaindító- és -folytató írások egyvelege az egyétek (2004). Több év ki-beszólásai egy helyre be-kigyűjtve. Komfortos szobába, kandalló mellé, nekivetkőzve, élvezetet habzsolva. Mint férfi letolt gatyával a toaletten nyolcezer idegszálra gondolva. Azt gondolnánk, kissé szárazabb a mondandó. Hát hölgyek, urak, nem! Ezekben a prózai szösszenetekben érezhető igazán Ardamica ereje. A lírikus epika elemei itt érhetők leginkább tetten. Szőröz, de nem gáncsol. Köpdös, de rögvest nyújtja tiszta zsebkendőjét. Elindul valahonnan, és megtalálja hajóját a kikötőben. Az odavezető úton pedig van minden. Tövis, sziklaomlás, cunami, a másik oldalon lélegzetvétel, dominancia, lemeztelenítés. Pofon és simogatás, rózsa és gyom. Az írások végi magyarázat ügyesen ad nagyobb aktualitást az ötleteknek, véleményeknek.

Ardamica legújabb versgyűjteménye a heteroteXXXtualitás (2005). Már borítójával sokkol, két félmeztelen hölgy egybeolvadásával borzongatja (vagy inkább nyálaztatja) a nagyérdeműt. Ha lehet, ez még határozottabb, még vagányabb poémacsokra a költő ízlésvilágának. Nem hazudtolja meg önmagát. Nyílt, egyenes, sokszor már-már obszcén közbeszólásaival valóságot fest, akár tetszik nekünk, akár nem. Felkínálja kincses ládáját, de nem mondja meg, hogy mit vegyünk ki belőle. Ránk hagyja. Egy célja, hogy ne hagyjuk szótlanul. Foglalkozzunk vele. Beszéljünk róla. Puszilgassuk. Feszítsük meg. Groteszk képei hamar túlnőnek a szövegen. A mélységekben forr az indulat. Az egész világ irónia. Ő ezt tudja, és másokkal is láttatni akarja.

Szászi Zoltánnal teljes mértékben egyetértek. Ha a költő képes lesz még fegyelmezettebb lenni, nem félni néhol szövegeit meghúzni, még inkább hatása alá bírhatja közönségét. Formailag már most sokkal összeszedettebb, mint Moslékrondójával volt. Ciklusai mindig más-más témáknak kínálnak helyet. Azért, hogy a végére meg aztán optimálisan összeálljanak. Genny és seb, magyarság, zárójelek hüvelye, aktus és kiírás magából. Ez egy semmivel és senkivel sem összetéveszthető „ardamicás” életforma, életvitel. Lehet szeretni, lehet utálni, csak közömbösnek nem szabad maradni.

Ardamica Zorán munkássága üde színfoltja irodalmunknak. Felkészült, szokatlanul kacérkodó stílusban megírt látleletei beköszönnek minden ház ablakán. Csupán rajtunk múlik, hogy viszonozzuk-e.

Vankó Attila