Ardamica Ferenc: Nem loptam én életemben

Mielőtt írni kezdtem, könyvespolcomon Ardamica Ferenc-köteteket kerestem. Megszámoltam, nyolc van belőlük. Gyűjtöm, vásárlom, mert jó őt olvasni. Egyrészt közel is áll hozzám, hiszen szintúgy kisvároslakó mint én (a távolság Losonc és Fülek között alig tizenöt kilométer), nagy lokálpatrióta, másrészt meg hát mi, földik, íratlan szabály, össze kell hogy tartsunk. Különösen Nógrád e szegletén.

És hát harmadsorban én még mindig azt hiszem, hogy Ardamica Ferenc nem került olyan pozícióba (írhattam volna megbecsülést is), amilyet már réges-rég kioszthatott, felírhatott volna számára a sors, ahonnan már gondtalan lehetne a megérdemelt hátradőlés, a zavartalan nézelődés, legyen szó akár kertes ház ornamentikás erkélyéről, akár kopott panelház hetedik emeletnyi aligszobás ablakairól.

De hát minek is lenne rá szüksége, mikor az író tisztánlátásával semmilyen probléma, ő pontosan ismeri még a patkányméreg adagolásának mivoltát is, irodalmi hasonmása mintájára nem keverheti öszsze vízzel a savat.

Látleletei precízek és időtállóak. Amíg a képzeletbeli pálya egyik térfelén a tragikumot, kilátástalanságot és kiszolgáltatottságot sorakoztatja fel, a felszabadult mosoly, a humor, a magunkban hordozgatott folyamatos főnix utáni vágyakozás állít ellenfelet a másik oldalon. Realista síkon, sok-sok helyen már tipikus naturalista stílusjegyek számolnak be a kisemberek hol szomorú, hol tragikomikus kálváriáiról. A novellák szereplőinek foglalkozásai, valamint a történetek színhelyei adekvátak ehhez az írásmódhoz. Hogy csak néhányat említsek: halottszállító, egy feleségét könnyedén megcsaló, erkölcsileg a végletekig lealacsonyodott hivatalnok, képmutató pártelnök, tolókocsis, magatehetetlen férfi, „hatalmát” büszkén fitogtató vámos, szájüregrákos szerelmes, egy tragikus balesetig eljutó, céljait folyamatosan feladni kényszerülő főhős, hatvannyolcas, nőt gyalázó és megbecstelenítő szovjet katonák, álszent, a politika által megerőszakolt karrierista férj, féreg- és rágcsálóirtó brigád. Zola fetrengene a gyönyörtől.

Kijelenthető: Ardamica Ferenc ismeri a titkokat. Tud nézni, tud látni. A lakatjaihoz párnája alatt őrzi a nyitó kulcsokat. Rá- és megérzése kimagasló. Tisztában van a terítéssel, a sajátos, étvágygerjesztő tálalással. A főfogás az ő specialitása. Ha beveszi a gyomor — s ezt ő ismeri a legjobban — , már nincsen baj. Még a vécéfülkében elfogyasztandó rum per kávé sem lephet meg bennünket.

2005 végén a Nap Kiadó gondozásában jelent meg a Nem loptam én életemben. Válogatáskötet, tíz etalon-rövidprózával. A kötet önálló írásai szinte egybeolvasva is kínpadra fektetnek, tükröt nyomnak a múlt elé, hol a kontúrokat már könnyű felismerni, hol szorul a hurok, és az akasztott ember kötele sem hozhat reményt, megtisztulást. Kíméletlen szembenézése ez a kornak, melyben torz alakok még torzabb cselekedeteikkel bizarr konstellációkat hoztak létre. Ardamica Ferencnek erről nem kell beszélni. Ő ezt pontosan ismeri, hiszen saját bőrén tapasztalta. (Húsz évig nem jelenhettek meg művei.)

Ez a könyv azonban nemcsak a múltról szól. A groteszk, az abszurd mindennapjainkba fészkelte magát. Jeleit, nyomait magunkban, magunkon hordozzuk. Ardamica sorai testünkbe másznak, lélekig tetoválnak. Finoman decens fekete humorával először megnevettet, hogy aztán annál mélyebben szorítsa el az ereket. Kiút nem nagyon létezik, csak próbálkozások.

Ennek ellenére mégsem biztos, hogy keserűek ezek a novellák. Hosszú az alagút, de van vége. Ott sok minden várhat bennünket. Akárcsak az élet. Lehet pokol. És lehet mennyország.

Vankó Attila