A visszaemlékezés nem puszta múltidézés

Sajnálatos módon visszhangtalan maradt a szlovákiai magyar közegben egy terjedelmében karcsúnak mondható szlovák nyelvű kiadvány, mely a Zo zákulisia rehabilitácií (A rehabilitálások kulisszatitkai) címmel még tavaly, az év utolsó napjaiban látott napvilágot a Kalligram Kiadóban. Pedig a könyvecske ugyancsak számot tarthat a magyar olvasó érdeklődésére.

A szerző terjedelmes visszaemlékezéseinek kéziratából azt tette közzé, amit az ötvenes éveknek a vezető kommunista funkcionáriusai elleni koholt perek vizsgálatára 1968-ban létrehozott bizottság tagjaként megélt; de talán érzékletesebb lenne az átélt, vagy végigszenvedett kifejezés. Mert Ján Uher a rendkívül tiszteletre méltó önszembesülést vállalva ad látleletet a hatvanas évek elejének politikai állapotairól és öneszméléséről, ami meghatározóan kihatott gondolkodásának, magatartásának és sorsának későbbi alakulására.

Az előszóból kiderül, hogy Ján Uher annak a cseh és szlovák fiatal kommunista értelmiségnek a tagjaként indult pályáján, mely az ötvenes évek elején a későbbi pártfőiskola elődjének, a prágai Politikai és Közgazdaság-tudományi Főiskolának a tanáraitól kapott színvonalas képzést. A rangosnak számító felsőoktatási intézmény hallgatói között olyan mai neves egyéniségek voltak, mint többek között Ludvík Vaculík, Jiří Hájek, Ivan Sviták, Szlovákiából Ľubomír Lipták és Miroslav Kusý. Tudomásom szerint a szlovákiai magyarok közül egy rövid ideig padsoraiban vitatkozott szenvedélyesen a költő Bábi Tibor is, aki robbanékony természeténél fogva hamar összetűzésbe került filozófiatanáraival.

Ján Uher 1956-tól a hatvanas évek közepéig a pozsonyi pátközpontban dolgozott, pár évig az ideológiai osztály vezetőjeként. Ilyen minőségben lett tagja az említett bizottságnak, és azon belül annak a munkacsoportnak, mely feltárta az úgynevezett szlovák burzsoá nacionalisták, vagyis Gustáv Husák és társai elleni koholmányokat: ezek alapján a nacionalizmus vádja nemcsak ideológia elhajlásnak, hanem szervezett kártevő csoport államellenes aknamunkájának minősült. S a belőlük feltáruló hatalmi önkény ördögi elvetemültsége kiváltotta személyes megdöbbenés, majd iszonyat lidércnyomásának kivetülése az, ami roppant kifejező erőt kölcsönöz a szerző emlékvizsgálatának.

Mindezt átszövik az egykori vezető politikusokról felvillantott jellemvonások, s ez együtt jár az egyéni felelősség és a politikai kényszer közötti kapcsolat összefüggésein tépelődő magyarázatkereséssel. Végül is a szerző a hatalommal való visszaélésnek gátat szabó egyéni önmegőrző tartás kapaszkodóját abban látja, hogy nem enged az egyszer már felismert manipuláció csápjainak, avagy szirénhangjainak. Ez a követelmény alighanem mára sem vesztett időszerűségéből.

Ő maga ezt az utat követte, amikor a hatvanas évek Gustáv Husákjának híveként — akinek rehabilitálásához ő is hozzájárult — nem követte őt a szovjet megszállás utáni konszolidációs henger elszabadításában és emberi, erkölcsi-társadalmi értékrombolásában. Ezért két évtizeden át kirekedt a közéletből, és az érdemleges tudományos munka lehetőségei sem adattak meg neki.

Egyébként a hatalmi gépezet lélektorzító hatásán töprengve Ján Uher társadalom- és személyiség-lélektani észrevételeiben — önmagába is tekintve — az esendő ember iránti humanizmus munkál. Talán ennek tudható be, hogy a csehszlovákiai magyarság háború utáni üldöztetését indokló korabeli érvelést ostobaságnak nevezi, s néhány mondat erejéig védelmébe veszi a magyar kisebbséget. A könyv már ennélfogva is rászolgál a magyar olvasó érdeklődő figyelmére. Gustáv Husákék rehabilitálása ugyanis együtt járt a szlovákiai magyarsággal szembeni kollektív felelősség — igaz, felemás — elítélésével, ami utat nyitott a kisebbségi közösségi létre ráébresztő szellemi-politikai erjedésnek és végül az 1968-as nemzetiségi alkotmánytörvényben kicsúcsosodó jogbővülésnek. Husákék ugyanis felelősséget viseltek a szlovákiai magyarság elleni intézkedések végrehajtásáért, miközben az értelmi szerzők szerepe Klement Gottwaldot is beleértve homályban maradt. Viliam Široký a felelősséget teljes mértékben Husákékra és főleg Daniel Okálira hárította, s az úgynevezett burzsoá nacionalizmusnak a politikai számonkérésen túlmenő, a fizikai megsemmisítést is kilátásba helyező koncepciós vádjába ez is bekerült. Gustáv Husák ezért is kereste a kapcsolatot a hatvanas évek közepén a szlovákiai magyar értelmiség reformok iránt nyitott személyiségeivel, amiről később ugyancsak hamar megfeledkezett.

Kár, hogy a szerző bővebben nem tér ki a periratok ez irányú vonatkozásaira. A Kalligram Kiadó Ján Uher könyvét a szlovákiai magyarság számára is közhasznúnak tekintve talán fontolóra vehetné annak magyar nyelvű kiadását, oly módon, hogy magyarázó jegyzetekkel és történetkutatói tanulmánnyal egészülne ki, mely megvilágítaná az 1963-as rehabilitáció magyarsággal kapcsolatos, mindmáig alig ismert elemeit.

Kiss József