A történelem történetietlen szemlélete

Pavel Vilikovský minden bizonnyal azok közé a kortárs szlovák írók közé tartozik, akiket nem kell bemutatni a magyar közönségnek. Már csak azért sem, mert Večne je zelený… című regénye néhány éve magyarul is olvasható. A fordítás 1999-ben jelent meg a Kalligram kiadó gondozásában Az élet örökzöld hátaslova címen. A kiadó idén arra vállalkozott, hogy a könyveivel szinte rendszeresen botrányt keltő szerző legfrissebb regényét, a Posledný kôň Pompejít is lefordíttatja és kiadja. Tudjuk, a fordítás nem csak egy másik nyelvre történő átültetést jelent, hanem (s talán ez alkotja lényegi részét) átfordítást is egy másik kultúra jelrendszerébe. A fordítást tehát mindig sajátos viszony fűzi az eredetihez, amit nem meríthetünk ki a tükrözés vagy a szó szerinti tolmácsolás fogalmaival. A fordító sosincs könnyű helyzetben, hiszen legalább két nemzet nyelvében és kultúrájában kell otthonosan mozognia. Az utolsó pompeji lóról elmondható, hogy maradéktalanul eleget tesz a fordítás ezen elvárásainak.

A regény cselekménye vázlatosan így foglalható össze: az elbeszélő (valamikor a hetvenes években) ösztöndíjasként Angliában tartózkodik, hogy anyagot gyűjtsön Joseph Conradról szóló munkájához. Mindeközben megismerkedik Andrew-val, Estherrel és Mackel, akiről számos rejtélyes utalást követően kiderül, hogy nem más, mint „az utolsó pompeji ló”. Az angliai viszontagságokat elmesélő tizenhárom fejezetet ironikus keretbe foglalja két, stílusában és szigorúan vett tartalmában ezektől némiképp elütő szövegrész. Az első Az emigráns Jožo életének nagy tévedése címet viseli, s ha hihetünk a lábjegyzetnek, a szöveg nem más, mint „A 14 éves I. S. 1973-ban kelt írása, amelyet az ifjú tollforgatók Literárny Kežmarok irodalmi pályázatára nyújtott be.” A kötet végén található, A drótoslegény című írásról pedig ezt olvashatjuk: „Megjelent az Orol című szórakoztató és ismeretterjesztő folyóirat 1877. évi 6. számának 169. oldalán.” Noha e prológus és epilógus „helyett” álló szövegek származása furcsának tűnik, éppen ezek játszanak döntő szerepet az értelemtulajdonítás folyamatában.

Vilikovský korábbi műveiben is nagy hangsúlyt fektetett a különböző (elsősorban történelmi és nemzeti) mítoszok „lerombolására”. Nietzsche után szabadon történetietlennek nevezhetjük ezt az attitűdöt, amennyiben a történelem mára már meglehetősen korszerűtlenné vált felfogásaira (a monumentális és az antikvárius történetírásra mint betegségre) jelent gyógyírt. Nem a történelem elvetéséről van szó, hanem az uralkodó típusú történetírás kritikájáról. A dolgokat magaslatról szemlélő, „felülről” ösztönzött történetírás hovatovább csupán a kiüresedett mítoszok folytonos ismételgetésében merül ki. Vilikovský ezzel szemben „az élet szemszögéből” (és az irodaloméból) olvassa a történelmet, s az irónia távolságteremtő eszközével igyekszik szemlélni mindenkori tárgyát.

Az idegen környezetben mozgó elbeszélőnek a regény során számtalanszor nyílik lehetősége arra, hogy mások szempontjából, mintegy kívülről tekintsen számára evidensnek hitt dolgokra. Az első, ebből származó felismerése tulajdon szláv mivoltára irányul. Amikor megtudja, hogy a professzor milyen címet talált dolgozatának (A szláv érzelmesség elemei Joseph Conrad életművében), rádöbben saját szlávságára. A későbbiekben e gondolat lépten-nyomon visszatér, többnyire ironikus felhangokkal. A végső felismerés azonban magát az elbeszélőt is meglepi: „az írók mondatokat írnak, és az a szláv érzelmesség, amit nem mondatban érek tetten, mintha nem is létezne.” Ennek belátása elvezethet bennünket ahhoz a vélekedéshez, hogy textualitás és történelem nem választható el egymástól, hiszen a történetiség nem egy felfedezhető tény, amely létezik, függetlenül attól, hogy tudnak róla vagy sem. Inkább azt mondhatjuk: a történelemnek nincs más létmódja, mint az elbeszéltség.

Keserű József