A teória mutáns mesefája

„A szöveg: erotikus munkapad” — talán ez az idézet fejezi ki a legtömörebben Németh Zoltán ars criticáját, annak az elméleti igénynyel is kifejtett, a gyakorlatban azonban csak bizonyos típusú (témájú) szövegek esetében alkalmazott olvasásmódnak a lényegét, mely a befogadásra mint az érzéki gyönyör egy formájára tekint, ahol is állandó az oszcilláció az olvasó teste, neme, identitása és a szöveg korpusza között. A szerző korábbi írásait ismerő olvasó számos áthallásra, „önkölcsönzésre” lesz figyelmes a kötet történeteit olvasva. Némileg meglepő lehet viszont az a műfaji kontextus, amiben újrafogalmazódnak. Ismert meséket olvashatunk (újra), melyeket a teória pusztító és falánk vírusa támadott meg, mutációk sorát eredményezve. A bomlás és a bőség esztétikája működik ezekben a szövegekben: visszataszítóak, mégsem tudunk ellenállni groteszk „szépségüknek”, a bizarr összefüggésekbe ágyazott idézetek és allúziók túlcsorduló bősége szórakoztat, ugyanakkor próbára teszi olvasói teherbírásunkat is.

A Hófehérke cyberváltozata esetében az ismert meseszüzsé egy népszerű fogalmak és toposzok sebes iramú halmozásával felpörgetett cyberpoétika terében szenved el olyan torzulásokat, amelyek egyrészt a Grimm-klasszikus szubverzív átiratát, paródiáját eredményezik, más szempontból viszont az informatikai metanyelv stílusregiszterében újraíródó történet elébe megy a jelenkori, a számítógépes játékok virtuális világa és szótára által erősen meghatározott (lehetséges) olvasók elvárásainak is. Hasonló eljárást követ a Piroska „posztmodern” újraírása, ahol a mesebeli erdő filozófiai, szociológiai, művészet- és irodalomelméleti fogalmakat, tételeket, idézeteket terem, szinte burjánzó gazdagságban. Számomra kissé túlságosan is zsúfolt ez a teoretikus stílustartomány. Meglehet azonban, hogy a posztmodern kultúra- és szövegértelmezés emblematikus, ezért a könnyen üres manírrá kopó fogalmaiban való tobzódás épp a csömör, az émelyítő elteltség tapasztalatára reflektál, illetve ennek érzetét kívánja előhívni. Hasonló poétikát követ A Nagy Elméleti Pokémonháború című mese is. A Perverz Béka című történetben a népmesékből ismert alapszituáció (a kívánságot teljesítő béka és a segítségre szoruló hős párbeszéde) csupán egy perverz olvasáselmélet kifejtésének az apropójaként idéződik fel. A világ legundorítóbb varangya a szöveg mint test és az olvasás mint szexuális aktus előfeltevésén alapuló, provokatívan perverz poétika traktátusszerű összefoglalását mondja fel a kissé megszeppent, de azért feszülten figyelő („király”)lánynak, aki az olvasás megszállottja, és zsenge kora ellenére már perverz versek költőjeként hívta fel magára a figyelmet. Imponáló, hogy a Németh-béka milyen konok következetességgel, szellemesen, olykor költői-figuratív leleményességét is megvillantva gondolja végig és fejti ki a textus—szexus analógiát, az olvasási szabályok dionüszoszi elragadtatású elkántálása azonban helyenként — főként az önismétlések miatt — kissé monotonná válik. Más kérdés, hogy mennyire vehetjük „komolyan” ezt az elméletet, azaz eredményesen alkalmazható-e a művek értelmezésénél, s ha igen, mekkora a hatósugara: vajon tényleg minden szöveg erotikus munkapad-e?

Nem minden történet íródott azonban az előbbiekhez hasonló cyber-szex poétika elvei alapján. A Mutansok etc. egy elégikusan hangolt apokaliptikus példázat, a Lakoma… egy baráti társaság tábortűz melletti beszélgetéséről számol be, mindkettőben azonban egy a téma: a szöveg élvezete, az élvezet szövegei, hogy milyen az, amikor „tajtékot vet az olvasás.”

Benyovszky Krisztián