A „Sziget” ürügyén

Jó húsz éve van már, lassan talán huszonöt is lesz, hogy szokásos író-olvasó találkozóim egyikén, történetesen épp Tornalján, hajdani alma materemben szokatlan érdeklődő diákra bukkantam. Ha jól emlékszem, érettségi előtt álló osztályban voltunk, s az érdeklődés a költészet iránt nagyobb volt a sokévi átlagnál. S egyszercsak fölpattan a padokból egy fiatal srác, s jó gömöri palóc tájszólással felolvas egy furcsa szöveget. A szöveg, talán az erős tájszólás miatt is, teljességgel ismeretlen volt számomra, s mégis ismerős. Legalábbis egyes részei, mondatai. Mi a csoda ez? — riadtam föl a szendergésből, s vártam, mi jön ki ebből. Hát, láss csodát, világ: az én saját Beckett-versemet mondta el, csakhogy nem az elejétől a végéig, hanem megfordítva: a végétől az elejéig. Döbbenetes hatást ért el ezzel, különösen bennem, de gondolom, a nálam sokkal kevésbé tájékozott hallgatóság előtt is, hisz végeredményben egy ízig-vérig modern szöveget hallottunk, amely így, fordított sorrendben talán még izgalmasabb (s lehet, hogy érthetőbb is) volt, mint az eredeti, s ugyanúgy nem volt se füle, se farka, mint amannak. A különös versmondó pedig természetesen az akkor alig tizenhét-tizennyolc esztendős Szászi Zoli volt. S amint a későbbiek során kiderült, a furcsa játék nem csupán ízetlen diáktréfa volt, hozzászólásai a találkozó témáihoz s a későbbi privát beszélgetéseink egyaránt azt bizonyították, hogy alapos fölkészültségű irodalmárcsemetéről van szó, amilyennel ritkán találkozik az ember, s különösen jólesett, hogy éppen Tornalján vagyunk, ahol az én időmben, az ötvenes évek végén gomba módra növekedtek az írók, költők, s szinte évente gyarapodott velü(n)k a cseh/szlovákiai magyar irodalom, ám később ez szinte teljesen abbamaradt, s ím, itt egy újabb vérbeli tehetség.

Sok víz lefolyt azóta a Sajón, s az én költőpalántám ugyancsak eltűnt a szemem elől. Fel-felbukkant ugyan itt-ott, Iródia-találkozókon, Tompa-napokon, ám az írásait alig-alig láttam, s ha mégis, azok, bizony, nem igazolták a hajdani várakozásomat.

„Szászi Zoltán nem grafomán költő. Kivárja, amíg annyi mondanivalója gyűlik össze, hogy megtölthessen egy kötetet. Első, Tenger című verseskötete óta hat év telt el, ám ez semmit nem jelent, csak anynyit, hogy tudatában van, nem kergeti senki. A szépség gömöri koldusa ő, aki képtelen szabadulni a szülőföldtől” — írja második, Sziget című kötete fülszövegében földije és pályatársa, Juhász Katalin. Amiből is kiderül, hogy Szászi Zoli nem veszett el annyi társához hasonlatosan a gömöri porban, hanem kivárta a maga idejét, s noha talán túlságosan is lassan, mégis csak beváltja a hozzá fűzött hajdani reményeimet. E második kötete, a Madách-Posonium kiadó terméke, legalábbis ezt látszik bizonyítani.

„szivárványokat hegesztek / a templomok fölé / odarakom a holdat csirkeitatónak” — kezdi például a kötet első versét. S így folytatja: „részeg férfit támaszt / a nagykabát”. Meg így: „kimostam szépen álmainkat / most őrzöm őket / ki ne fakítsa a nap / színükkel majd este takaródzom”.

Egyetlen vers a különben vékony, Szabó Ottó által (kitűnően) illusztrált kötetből, hely híján nincs mód többet idézni, ám ennyi is elég ahhoz, hogy megállapítsuk: Szászi költőként nézi a világot, nem hordószónokként. Mi több: érett költőként. S ennek nemcsak azért örülök, mert végül is újra színre lép irodalmunkban Gömör, hanem azért is, mert kortársainak s a még ifjabbak termésével — úgy általában legalábbis — nem tudok mit kezdeni. Belátom, a hiba, lehet, hogy az én készülékemben (is) van. De akkor mi a helyzet Szászival? Őt miért vagyok képes akceptálni? Tornalja miatt? Hajdani emlékem okán? Biztos, hogy nem. A Sziget érett költőt prezentál. S hogy szűkszavút? Füst Milán vagy Pilinszky sem írt többet száz-száz versnél.