A pláza mint erőd és illúzió

VÁCLAV KINGA

Az urbánus térhez kapcsolódó kortárs jelenségek közül mégis a pláza a legközkedveltebb, a leggyakrabban és leghosszabb ideig látogatott épülettípus. Tudatos térképzési stratégiája miatt, valamint azért, mert mint minden olyan tér, amelyben az ember hosszabb-rövidebb ideig tartózkodik, hatással van rá, fontos, hogy építészeti szemmel is értékeljük. Ugyanakkor meg kell jegyezni, hogy csak esztétikai szempontból elemezni lehetetlen és felesleges is, hiszen az építészeti megoldások ebben a műfajban alárendelődnek a dinamikusan változó üzleti igényeknek.

Urbanizáló ambíció

A pláza tereit köztudottan úgy alakítják, hogy az ember minél több időt töltsön és minél több pénzt költsön el ott, A belső teret tudatos térbeli manipulációval formálják meg. A plázák üzlethelyiség-rendezési stratégiájában a vásárlót igyekeznek arra buzdítani, hogy minél többet fogyasszon: pontos egyenletek mondják meg, hogy szintenként hány ékszerüzletet, cipőboltot lehet elhelyezni; képviseltetik itt magukat a vásárlókat elsősorban vonzó nagyobb üzletláncok, közöttük helyezkednek el az egyedi butikok, amelyeknek (mint az épület kevésbé attraktív elemeinek) elsődleges érdekük, hogy szem elé kerüljenek. Erre szolgál a gyalogosforgalom szabályozása a különböző virágtartók, padok és kosarak elhelyezésével, a szinteket összekötő lépcsőkkel, amelyek véletlenül sem koncentráltan, egymás fölé sorolva helyezkednek el, hanem a térben szétszórva, ezzel is irányítva a vásárlók közlekedését, s megakadályozva az egyszerű távozást.

Építészeti műfaját tekintve a pláza egy nagy kereskedelmi központ. De nem csak az. Tereinek urbanizáló ambíciói is vannak: a város a szolgáltatások gazdag választéka által gyakorlatilag újrateremtődik benne. Dana Vais megfogalmazásában a pláza „olyan alakzat, mely a városi teret egy építménybe zárja” (Dana Vais: Plázakultúra, Korunk, 2009). Emellett egy nagyon logikus megoldás vásárlásunk komfortjának kialakítására, a nyitott városi térrel szemben ugyanis állandó klimatikus, meglehetősen jó higiéniás viszonyokat és csábító környezetet tud teremteni. S mint ilyen, a pláza a hagyományos városi tér erős konkurenciája. Olyannyira, hogy sokak véleménye szerint a plázák közvetlenül járulnak hozzá a régi városközpontok leromlásához – elvonják onnan az embereket. Ebben a versenyben pedig előnyösebb helyzetben vannak, mert olyan „reális, gyakorlati előnyöket biztosítanak, mint a piaci választék nagy koncentrációja és a különböző évszakok időjárása elleni védelem” (Dana Vais, u.o.).

Mindemellett a pláza által megteremtett tér igazi problémája, hogy nem köztér. Magántulajdon, amelynek tulajdonosa jogosult arra, hogy meghatározza, ki léphet be egyáltalán. Részben az áraival szabályoz (egy bizonyos szociális réteget eleve kizár ezzel), de megakadályozhatja a lehetséges spontán művészeti megnyilvánulásokat, például az utcazenélést, továbbá az esetleges politikai demonstrációkat, amelyekhez a város közterén az embereknek (még ha bizonyos szabályozások mellett is) joguk van. Meglehetősen triviális, mégis sokatmondó jelenség: a pláza vezetősége például megszabhatja, hogy belső tereiben csak engedéllyel szabad fényképezni. Sok hasonló példa bizonyítja, hogy a különbség a reális városi tér és a pláza tere között nemcsak abban van, hogy az utóbbi egy tető alá vonja funkcióit. Ilyen formán a pláza mindössze imitációja a városnak.

Pozsonyi tanulságok

Mindezt figyelembe véve igencsak tanulságos, hogy Pozsonyban újabban csak a plázák képesek megvalósítani azokat a városrendezési koncepciókat, amelyek a 20. század folyamán a város további fejlődését meghatározták. A Polus City Center egyike volt az első bevásárlóközpontoknak, s olyan motiváló tényezőt jelentett, amely egy periférikus és elhagyatott városrészből kellemes központot tudott teremteni. A bejárati csarnok előtti szökőkútrendszer önmagában is minőségi urbánus tér, emellett érvényesült a plázák gravitációs hatása: a környék attraktívabbá vált, így nőtt a lakásépítések száma a környéken, valamint irodaépületek is létesültek. Mindez a korábban is létező szabadidős tevékenységekkel párosulva egy komplex és széles skálájú szolgáltatásokat kínáló lokális városközpontot képez.

A Central bevásárlóközpont tulajdonképpen az Emil Belluš és az Alois Balán–Jiří Grossmann páros által a 20. század folyamán többször is felvázolt városfejlesztési terveket valósította meg. Belluš Nagy városrendezési terve és Grossmannék még 1923-ban megalkotott regulációs tervei a Nagyszombati vám (Trnavské mýto) környékét a város fejlődésének további fontos központjaként határozták meg. Egyebek között mozit, uszodát, állandó cirkuszt, piacteret képzeltek el erre a helyre. Néhány ezek közül hosszabb-rövidebb ideig létezett is, végig hiányzott azonban egy komplexebb urbanizációs folyamat, amely minőségi városi teret képez a szétszórt funkciók között.

Belluš a másik központot éppen a mai Eurovea térségébe helyezte el, s valóban: a Nemzeti Színházzal való interakciójával legalább részlegesen valóban meg tud felelni az ilyen központra vonatkozó elvárásoknak. Emellett nagyon fontos, hogy az Eurovea egyike azoknak az első épületeknek, amelyek végre elkezdték megnyitni a belvárost a Duna felé, megfelelve annak a régóta áhított igénynek, hogy Pozsony ne fordítson hátat folyójának.

Ezekben az esetekben a fricskát az jelenti, hogy a plázák olyan jelentős helyszíneken jelennek meg, amelyek Pozsony fejlődése szempontjából igen fontosak, de a város saját erejéből mégse képes ezeket felújítani vagy karbantartani. Az igazi problémát ebben a pláza műfaji sajátosságai jelentik: külső megformálásában olyan megoldásokat preferál, hogy az összes tevékenység befelé irányuljon. Elsődleges érdeke, hogy az emberek mihamarabb a belső terekbe vonuljanak. Emiatt általánosságban – és sajnos Pozsonyban is – jellemző, hogy a plázák a parkolóból és a gyalogos szemszögéből külsőleg nagyon zártak, bunker benyomását keltik. Az ilyen dizájn célja, hogy felgyorsítsa a folyamatot, amíg a vásárló a belső terekbe vonul. Stephens szerint a külső utca efféle tagadását „introverziónak” is nevezhetnénk, ahol a pláza terve a középkori vár hangulatát idézi: a külvilág társadalmi konfliktusaival szemben a pláza felhasználóit a sivár, erődítményszerű falak és a feudális tulajdonos, a vezetőség óvja.

Az eltékozolt tér

Az Eurovea és a Central mint belvárosi plázák (külvárosi társaikkal szemben) ugyan igyekeznek minőségi anyagokat használni, alapvetően mégis hiányzik az az elem, amely a jól artikulált városi terek jellemzője: földszinti kávézók kültéri teraszokkal, apró butikok, kisebb üzlethelyiségek, amelyek egy központ hangulatát tükrözik. Érdemes megfigyelni, hogy az Eurovea is szinte kizárólag a Duna felé nyit, a belvárostól elzárkózik.

Építészeti megoldásaikról sok szót nem lehet ejteni, ezek az épületek ugyan a kortárs szlovák építészeti felhozatalhoz viszonyítva átlagos vagy annál kicsit jobb szintet mutatnak, különösebb invencióról azonban nem beszélhetünk.

Érdekes viszont, hogy mindkét épület mutat olyan jeleket, amelyek a Jerde-féle, városi-színházi pláza kategóriájának sajátjai, szemben a Gruen-féle pragmatikus, városon kívüli pláza kategóriájával. Ez utóbbinak tipikus képviselői Pozsony valóban külvárosinak tekinthető bevásárlóközpontjai (Avion Shopping Park, Shopping Palace, de ide sorolható az Aupark is). A két irányvonal megnevezése a plázák történetének egyes szakaszaihoz kapcsolódik. Victor Gruen nevével a külvárosi pláza típusát szokás összekötni. Gruen az európai városok mintájára kezdett el az amerikai városokban olyan központokat kialakítani, amelyekben több funkció és szolgáltatás találkozott egy tető alatt. Ez a kategória a plázák történetének első generációja, valamint a pragmatikus-külvárosi térszervezési elv megnevezésére szolgál.

A plázák későbbi generációját a Jerde-féle, városon belüli, színházi vonal jelenti. Ez Jon Jerde nevéhez köthető, lényege, hogy nemcsak a fogyasztói-vásárlói, hanem a szórakozási igényeket is kielégíti. A különbséget a Gruen- és a Jerde-féle típus között leginkább a tisztán „hasznos” tér és a „látványra tékozolt” tér közötti aránybeli eltérés adja. Ez igazán látványosan az amerikai plázáknál mutatkozik meg, ahol az üzletek mellett vidámparkok, jégpályák, tavak, parkok stb. találhatók. S bár Pozsonyban igazán jelentős különbségek – pláne az amerikaiakkal összehasonlítva – a külvárosi és a belvárosi plázák között nincsenek, apró eltérések mégis előfordulnak. A belvárosi plázákban létezik látványra eltékozolt tér: ilyen például az Eurovea sétánya, a városi park a Central tetején vagy az Auparkban található játszóterek. Nem mellesleg: ha vannak építészetileg vagy urbanisztikailag minőséginek mondható terei egy-egy plázának, akkor azok pont ezek, a feleslegesnek mondható terek.

Még szerencse, hogy ezek kommercionális szempontból is attraktívnak bizonyulnak, ellenkező esetben Pozsony aligha jutna hozzájuk. S ha van tanulsága ennek a történetnek egy város számára, az az, hogy ha saját maga nem képes megalkotni minőségi urbánus tereit, akkor a saját érdekeit szem előtt tartó magántőke fogja helyette ezt megtenni, s ezáltal meghatározni vásárlási, szórakozási szokásainkat és környezetünket. Ugyanakkor: itt kell nyugat-európai példákra utalni, ahol idejekorán felismerték a veszélyt, s korlátozták a plázák létrejöttét. Helyette a városközpontot alakították kellően vonzó térré, hogy megfeleljen az igényeknek, mégis megmeneküljön a hagyományos város.