A nagy leszámolás

Kezemben a csehszlovákiai magyar irodalom legtöbbször elsiratott kritikusának és legnagyobb reputációjú helytörténészének, Koncsol Lászlónak a legújabb kötete. Keménytáblás, agresszív, fekete-vörös kötés, a cím a mindkét háttérszínnel jó kontrasztot adó fehérrel: Vallató. Interjúk, cikkek 1968-2001. S ha végigtekintünk a szegényesnek rosszindulattal sem nevezhető életműn, azt kell tapasztalnunk, hogy a tizenhat önálló kötet közül ez az első olyan jellegű, melyben a szerző — végre — nyíltan vállalja, hogy önmagával fog foglalkozni. (Persze csak akkor, ha eltekintünk a Koncsol-kritikákban is manifesztálódó látens hermeneutikai okfejtéstől, mely szerint minden irodalmi alkotás önéletrajz, minden szövegért/elmez/és elsősorban önért/elmez/és). A 271 oldalas kötetbe az előszón túl harminc írás került, s az egész kötet rendkívül tudatos, koncepciózus szerkesztésről tesz tanúbizonyságot. A kötetet Koncsol klasszicitás iránti vonzalma jegyében két latin címmel ellátott szöveg zárja szigorú keretbe. A harminc szövegből a második és a huszonkilencedik, azaz elölről és hátulról a második interjú; a negyedik és a huszonhetedik, azaz elölről és hátulról a negyedik vers. A harminc írásnak éppen egytizede vers. S noha a nyolc interjú terjedelmi szempontból kevesebb, mint az egyéb publicisztikai szövegek — hacsak a gigantikus Pezlár-levelezést nem fogjuk fel öninterjúként —, mégis úgy véljük, ez a százegynéhány oldalnyi interjú adja a kötet gerincét, így a továbbiakban — tekintettel a szűkös terjedelemre — csak ezekkel foglalkozunk. Miként azt a kötet budapesti bemutatóján is elmondtuk, a hetven felé közelítő Koncsol intellektuális imposztor: reménytelenül orruknál fogva vezeti kérdezőit, akik még örülnek is ennek. (Ha zárójelben is, de meg kell jegyeznünk, nem mindegyik kérdező egyenrangú partnere Koncsolnak.) Ha végigtekintünk ezeken az interjúkon, láthatjuk, Koncsol László — szinte a feltett kérdéstől függetlenül — mindig ugyanazt mondja, de úgy, hogy ez soha nem unalmas. E sorok írója például valahányszor újraolvasta az interjúkban rendre előkerülő Koncsol-családfát, az minden alkalommal egy tévés családsorozat feszült izgalmával pergett végig. S azt gondoljuk, a család lehet Koncsol-értelmezésünk egyik kulcsszava. Mert a Koncsolok népe mindvégig e bús kelet-közép-európai tájon élte le az életét, szerzőnk sem ment el, pedig megtehette volna, de nem tette, mert — mélytengeri halként — úgy érezte, szükséges a nyomás ahhoz, hogy teljes alkotói életet tudjon élni. Ezért tágul egyetemessé ez a (meg nem írt, s Koncsol László munkapreferenciáit ismerve soha el sem készülő) családregény, e kelet-közép-európai kataklizmák közti desperáció, úgy, hogy bármelyikünk magáénak érezheti, aki ifjúságát/életét a múlt rendszer nyomasztó évei közt volt kénytelen leélni, akinek családját hátrányosan érintette az erőszakos kollektivizáció, vagy a vidékünkön oly gyakori főhatalomváltások valamelyike, s a nyomában fellépő állami szintű nacionalizmus.

De — azt kell mondanunk: természetesen — sor kerül a kötet lapjain Koncsol László nagy leszámolására az irodalommal és a kritikával is. Ezek a kötet legkeserűbb passzusai: a bús férfi az interjúforma szigorú normativitásának engedve rendszerezi, harminc évi irodalmi szolgálat után hogy verték ki a — ma is köztünk élő, szép nyugdíjat kapó — pártkufárok az irodalom templomából; úgy, hogy oda többé ne legyen visszatérése. De a reneszánsz ember túl az ötödik ikszen is tudott új pályát kezdeni, viszont az irodalomtudományról, kritikáról végleg lemondott. Nem lesz genovai éjszaka.

Koncsol egy alkalommal azt nyilatkozta: „életem folytonos veszteségekkel és félelmekkel telt.” Abban bizonyosak vagyunk, hogy jelen kötete a magyar művelődéstörténet nagy nyeresége. Mert nagy íróink asztalfiókjaiból nem kerültek elő azok a sokat emlegetett nagy művek, s a felvidéki magyarság körében Koncsol az első, aki a maga sajátos módján koherens dokumentációt tett le az elmúlt hat évtizedről. A csehszlovákiai magyar művelődéstörténet egyik nagy dilemmája, hogy a kritikus vagy a helytörténész Koncsol „volt-e nagyobb”, nos az majd eldől a kellő történelmi távlatból.

Kocur László