A magunk modelljét kell megteremtenünk

Milyen változásokat hozott 1989 novembere a történelemkutatásban, különösen a kisebbségek terén?

A kommunista rendszer a párt vezető szerepéből indult ki: a párt beleegyezése nélkül nem lehetett a társadalomtudományokban, az iskolaügy vagy a kultúra terén semmit se tenni. Ezeknek a tevékenységeknek az ellenőrzése is meg volt szervezve, fölsőbb és helyi szinten egyaránt. A rendszerváltás ezen változtatott, mert megadta az embereknek a szabad gondolkodás és cselekvés lehetőségét, s megnyitotta a tabutémákat. A tudomány számára ez alapvető változás volt, hiszen a kutató ettől kezdve csak önmagáért és a munkájáért felel, nem kell az érdeklődését pártérdekeknek alárendelnie.

Önnek személy szerint mit hozott a változás?

Elég sok mindent, nemcsak az egységes ideológia eltávolítását, hanem a munkamódszert illetően is. Az idő tájt már sok olyan anyagom gyűlt össze, melyeket nem publikálhattam. A polgári, nem kommunista pártok kérdéskörével foglalkoztam, a Demokrata Párttal, a Szabadságpárttal és a Munkapárttal, s bár néhány tanulmányom megjelenhetett, nem mindent mondhattam el bennük, amit el akartam. A kész könyvemmel is hiába jártam a kiadókat, mindenütt csak hümmögtek. 1989 után minden, ami addig a fiókban lapult, napvilágot láthatott.

A más politikai pártok kutatására vonatkozó cenzúra nem lep meg, de korlátozták a kisebbségkutatást is?

Igen, mért is tettek volna különbséget? Az idő tájt a kisebbségek közül az ukránnal foglalkoztam, a ’80-as évek végén pedig kutatócsoportunk a ruszin és az ukrán–ruszin kérdéskörrel foglalkozott. Mivel nem tartottuk magunkat a hivatalos terminológiához, elég sok gondunk akadt. Például helyi szinten és pártvonalon tiltakoztak az ellen, hogy a kérdőíveinken a ruszinokat emlegetjük. Ugyanígy jártunk a magyar kisebbséggel is, melynek esetében néhány téma olyan tabu volt, hogy szóba sem lehetett hozni. Ilyen volt például a magyarok Csehországba történt deportálása – erről legföljebb munkatoborzásként lehetett olvasni. A rendszerváltás után azonban alapvető monográfiák jelentek meg ezekről az érzékeny témákról is, mint amilyen a reszlovakizáció volt, vagy a szlovákiai magyarok erőszakos áttelepítése Csehországba.

Ezek viszont százezrek sorsába szóltak bele: hogyan sikerülhetett a kommunistáknak teljesen kiiktatni őket a közbeszédből?

Az emberek beszéltek róluk, de lényegében a családi emlékezetbe voltak bezárva, nem kerültek nyilvánosságra. Nemcsak cenzúra volt, hanem öncenzúra is. Akik hivatásból foglalkoztak e kérdésekkel, azok a tudományos kommunizmus talaján álltak, a történészek pedig nemigen szóltak bele e kutatásokba. Ennek hiányosságai az oktatásban vagy a szélesebb történelmi tudatban máig érezhetőek, hiszen a háború utáni szlovák–magyar viszonyok ma is jobbára csak politikai, gyakran érzelmileg felfokozott viták tárgya, nem pedig történészek által feltárt, közérdeklődésre számot tartó tényeké.

Az ön nemzedéke miért foglalkozott mégis ezekkel a kérdésekkel?

Fiatalok voltunk, kevesebb gátlással. Mi nem éreztük meg a saját bőrünkön az 1971 utáni pártfelülvizsgálásokat. A kutatás mezejére a ’80-as években léptünk, s ekkor a rendszert már gyengítette a Gorbacsov-féle peresztrojka. Néhány pártfunkcionárius is felfogta már, hogy szükség van reformokra, s ők is a fiatalokat nógatták, nevezzék nevükön a problémákat. Persze a kommunista ideológia alapvető korlátai továbbra is fennálltak. Az önvizsgálat elve a fiatalokba is bele volt ivódva, hiszen ebben nevelkedtek. Például minden egyes szövegben először a párttal és a munkásosztállyal foglalkoztunk, csak utána tértünk rá magára a témára. Persze, az előző rendszer sem volt egyöntetű. A kisebbségekkel foglalkozó első tanulmányok már 1968 tavaszán megjelentek, s akkor lehetett nyíltabban beszélni a nemzetiségi vagy a kisebbségi kérdésről. A ’70-es évek elején születtek az ilyen irányú kutatásoknak az első átfogó koncepciói is. Persze ezek a tudományos akadémiai szintű tervezetek is mind alá voltak rendelve a pártnak, elsősorban az SZKP KB Marxista-leninista Intézetének.

A már említett tabutémákon kívül még voltak olyanok, melyekről nem lehetett nyíltan beszélni?

A magyarok esetében a Beneš-dekrétumok tartoztak még ide, aztán a SZNT több olyan rendelete, mely megfosztotta őket a földjeiktől, vagy a népbíráskodás, melynek gyakorlata a kollektív bűnösség elvén alapult, és sorolhatnám.

És a többi kisebbség esetében?

Például a már említett ruszinkérdés, hiszen a párt irányvonala szerint csak ukrán nemzetiség volt. Ez összefügg a görög katolikus egyház helyzetével: kolostorok és papok bezárásával – erről 1989 előtt egyáltalán nem lehetett beszélni. Úgyszintén nem volt kutatható a zsidó közösség, mert a kommunista rendszer ilyen kisebbséget nem ismert el. Ha mégis folyt kutatás, főként a holokauszt témájában, azt sem etnikai alapon vizsgálták. Problematikus volt a németek helyzete is, hiszen míg a magyarok 1948 után megkaphatták az állampolgárságot, a németek esetében ez 1949 és 1953 között rendeződött csak. Mégpedig úgy, hogy sem az alkotmányban, sem a kormányrendeletekben német kisebbség nem szerepelt. Róluk legföljebb a néprajzi kutatások számolhattak be. A romák megítélése egészen más volt. Az ún. romakérdést nagyon fájdalmasnak tekintette a kommunista rendszer. Ismeretes, hogy mindenkinek kellett, hogy legyen munkahelye, így a romáknak is, tehát bizonyos alapvető szükségleteiket kielégíthették. Ugyanakkor a rendszer megpróbálta őket asszimilálni, ezért is fordított nagy figyelmet a kutatásukra. A Kassán 1975-ben létrehozott SZTA Társadalomtudományi Intézetnek is, melynek feladata a kisebbségi kérdésekkel való foglalkozás volt, a romakérdés vizsgálata volt a legfőbb munkája. A rendszer tudni akarta, mi a helyzet a roma közösségekben, s mivel előzhetők meg a jövőben esetleg fellépő gondok. 1989 után aztán, anyagiak miatt, ez a kutatás az intézetben, sajnos, teljesen abbamaradt.

Mit hozott 1989 a kisebbségeknek? Jelentett-e nekik valami mást is a rendszerváltás, mint a többségi lakosságnak?

Mint mindenkinek, számukra is új lehetőségek nyíltak. Szabadon alapíthattak társadalmi és kulturális egyesületeket, szervezeteket. S éppen ezt, a polgári társulatok páratlan elszaporodását tartom a legalapvetőbb változásnak, hiszen a személyi szabadság elve mindenek felett áll. A többi már azon múlik, ki hogyan él a lehetőségekkel. Új politikai szerkezetek jöttek létre, pártok, mozgalmak, kísérletek történtek az etnikai és a polgári alapú szerveződésekre, s már a Nyilvánosság az Erőszak Ellen is különféle nemzetiségű és többségi embereket tömörített. A másik alapvető változásnak azt tekintem, hogy ma már nyíltan lehet beszélni a kisebbségi kérdés jogi rendezéséről is, amihez nagyban hozzájárult a csehek és szlovákok közti viszony rendezése is. A kisebbségek helyzetének jogi rendezése 1968 után elhalt. Az ekkoriban született törvény sok tekintetben valóban előremutató volt, hiszen államalkotó tényezőként ismerte el a kisebbségeket, ilyen törvényünk ma sincs. A mai alkotmány a kisebbségeknek ezt a jogát nem ismeri el. Mintha csak albérlők volnának, mintha ez az ország nem az övék is volna, mintha nem teljes értékű alkotói volnának. Az említett ’68-as törvénnyel az volt az egyedüli gond, hogy a ’70-es évek normalizációja során nem történt meg a végrehajtása. A kisebbségek államalkotó szerepe így papíron maradt. Ha valami mégis megvalósult belőle, az csakis a kommunista párt határozatai alapján történt.

Vagyis 1989 nem tekinthető a kisebbségi kérdés rendezésének kezdeteként, hiszen a kisebbségi jogokat így vagy úgy, de korábban, sőt ’68-nál korábban is próbálták megfogalmazni.

Így igaz. 1970 után a már megfogalmazottakat nem engedték érvényesíteni. Tiszavirág-életű sikerekről tudunk csak, ilyen volt a kisebbségi minisztérium vagy a nemzetiségi tanács, de 1970-ig sokat vitatkoztak a kisebbségi önkormányzat formáiról is. Úgy volt, hogy a helyi, járási és kerületi nemzeti bizottságok mellett kisebbségi tanácsokat hoznak létre, vagyis létrejött volna egyfajta lehetősége annak, hogy a kisebbségek beleszólhassanak a saját ügyeikbe. 1971 után mindez megrekedt, és a tanácsok munkája is formálissá vált. A közügyek polgári irányítása lekerült a napirendről. A kultúrát is, a magyarok esetében például, csak a Csemadokon keresztül lehetett szervezni. Az oktatásügyet is felülről szabályozták, s egyre nagyobb hangsúlyt fektettek a szlovák nyelv oktatására. Sok intézkedésnek lényegében asszimilációs célja volt. Így aztán bár a nyilatkozatok szintjén erősödött a kisebbségek helyzete, a gyakorlatban a többségi lakosságba való beolvasztásuk volt a cél. Ez nem csak a magyarokra érvényes, hanem a romákra, a ruszinokra és az ukránokra is. A szocializmusban nagyon nagy különbség volt a retorika és a realitás között.

Felmerülhet, hogy ez a különbség ma is elég nagy…

Ma azonban nincs olyan központi hatalmi szerv, mely előírná, hogy így, és csakis így lehet. Igen, a kisebbségek nyelvhasználatát vagy kultúrájuk támogatását ma is az állam szabályozza, de a kisebbségpolitika nagymértékben a közigazgatás és a társadalom ügye. Ez korábban elképzelhetetlen volt. A kommunizmussal ellentétben ma az anyagi forrásokat is a pluralitás jellemzi: ha kikosaraz benneteket a megye, még mindig ott a minisztérium; ha nem támogat benneteket a minisztérium, még mindig ott vannak az európai vagy a magánalapítványok, esetleg a vállalkozók. Vagyis nem vagyunk kiszolgáltatva az egyetlen rossz vagy korrumpált mechanizmusnak. Ezek a választási lehetőségek viszonylag gyakran jelentenek konkrét fogódzót a kisebbségeknek.

Ezeken az adott lehetőségeken kívül még mi befolyásolja a kisebbségek helyzetét? Van más is, ami megkönnyíti az életüket, vagy fordítva, ami megnehezíti?

Minden kisebbség más helyzetben van. Ami közös bennük, az szlovák vagy talán közép-európai sajátosság, az a bizonyos „közelebb az ing a csuhánál”. Társadalmunk erőteljesen ki van szolgáltatva a politikának. Ha ez vagy az van hatalmon, abból az ő támogatóik húznak hasznot. S ugyanez gondot jelent azoknak, akik nem kívánnak pártoskodni, valakihez tartozni, ne adj isten valakit szolgálni. Nos, ez utóbbiaknak nehezebb hozzájutniuk az állami tervezetekhez vagy megrendelésekhez. Ez tehát a ma nálunk uralkodó pártokrácia rákfenéje. Négyévente egyszer választunk, de aztán már csak nagyon kevés befolyásunk van a tevékenységükre. Vagyis jó volna körülnézni s a közügyek másfajta demokratikus módjait elsajátítani. Véleményem szerint a mai, politikai pártok kormányzásán alapuló választási rendszer nem megfelelő. (Peter Dráľ)