A királynét megölni nem kell félnetek jó lesz

GAZDAG JÓZSEF

A gyilkosság kifogásolható módja a viselkedésnek – fogalmazott fanyar humorral Thomas de Quincey angol író A gyilkosságról mint a szépművészetek egyikéről című esszéjében. Mindez persze nem akadályozza meg a „műértő közönséget” abban, hogy esztétikai vizsgálat tárgyává tegye a gyilkosságot. „Ami a vénasszonyokat meg az újságolvasó csőcseléket illeti, minden tetszik nekik, csak elég véres legyen. De a kényes elme többet kíván.”

A Rubicon szerkesztői mintha ehhez tartották volna magukat. A laikusok érdeklődésére is számot tartó témát (Fekete krónika: merényletek, gyilkosságok, kivégzések, vérengzések) ugyanis egy tudós alaposságával járják körül. Mert „gyilkosságügyi műértők” szép számmal akadnak olvasóink között is, vajon ki hallott már a tiszazugi arzénes asszonyokról?

Tiszazugi gyilkosságok

Úgy kezdődött, mint egy regény: 1929 áprilisában egy névtelen levélíró arról tájékoztatta a szolnoki ügyészséget, hogy egyesek „légypapírból kiáztatott arzénnal mérgezik meg rokonaikat”. Ami aztán jött, az minden képzeletet felülmúlt, olyannyira, hogy az illetékes hatóságok kénytelenek voltak leállíttatni az exhumálásokat, mert csak Nagyrév s Tiszakürt temetőiben 162 arzénnal meggyilkolt ember tetemére bukkantak. Az áldozatok száma becslések szerint az ezres nagyságrendet is elérhette, „légypapíros módszerrel” tették el láb alól a „felesleges” gyerekeket, a nyomorékokat, a magatehetetlen idős embereket, mindazokat, akikkel „gond volt”. Az elkövetők kivétel nélkül nők voltak.

A gyilkosság nem számított rendkívülinek azokon a településeken, a faluközösség hallgatólagosan jóváhagyta az „arzénes ítéletet”, s legtöbbször még az áldozat is tudott arról, hogy a visszaszámlálás megkezdődött (hiszen a felnőttek ételébe 4-6 alkalommal kellett belekeverni a mérget). Ez volt az „öregekről való gondoskodás” tiszazugi verziója.

Hasfelmetsző Jack

Egy ilyen reprezentatív összeállításból nem hiányozhat Hasfelmetsző Jack sem, az angol bűnügyi krónikák rejtélyes alakja. Máig nem tudni, ki követte el a bestiális gyilkosságokat 1888 augusztusa és novembere között. Valószínűleg orvos lehetett, erre utalt legalábbis az elkövetés módja: szakszerűen belezte ki és csonkította meg áldozatait. A szemtanúk jól öltözött, nyakkendős férfiról beszéltek, fekete kabátban és keménykalapban, a legújabb DNS-vizsgálatok szerint azonban Hasfelmetsző Jack nő volt.

„Pikkelek a kurvákra, és nem fogom abbahagyni a vagdalásukat, ha csak el nem kapnak. Imádom a munkámat” – írta a Scotland Yardnak küldött levelében az ismeretlen gyilkos. Akadt olyan szemtanú is, aki szintén kapott egy küldeményt, a kis dobozkához mellékelt levélben ez állt: „Küldök egy fél vesét, amit egy nőből szedtem ki és önnek konzerváltam, a másik felét megsütöttem és megettem, nagyon finom volt.” A levelet azzal zárta: „Kapjon el, ha tud!” Hasfelmetsző Jacket, a londoni prostituáltak gyilkosát senki sem tudta elkapni.

Gyilkolt? Böjtöljön!

A válogatott rémtettekről szóló tanulmányokat olyan remek összefoglalók tarkítják, mint például a Mohács előtti Magyarország törvénykezéséről szóló cikk. Az Árpád-házi királyok korában például a gyilkosság mindennaposnak, a törvény szemszögéből pedig ún. „magánbűncselekménynek” számított. István király egyik dekrétuma szerint az emberölésért száztíz aranypénzt kellett fizetnie a gyilkosnak, véletlen emberölésnél a tarifa már csak 12 aranypénz volt, járulékos büntetésként pedig az elkövetőnek böjtölnie kellett…

Ha valaki a szolgáját gyilkolta meg, akkor jelentéktelen összegű kártérítéssel megúszta, de akkor sem volt félnivalója, ha a feleségét tette el láb alól: ötven tinó az asszony rokonainak, és minden el volt intézve. Sőt: ha a felesége „mással hált”, akkor a hitves meggyilkolása tulajdonképpen jogosnak számított („Istennek adjon számot róla, és ha kedve tartja, vegyen mást feleségül”).

A kínálatban megtaláljuk a salemi boszorkányok vagy a Hont vármegyei „emberevő cigányok” történetét, a Manson-sztorit és a ziccertémának számító amerikai elnökgyilkosságokat csakúgy, mint a jedwabnei lengyelek zsidóellenes pogromjairól szóló döbbenetes beszámolót. Ehhez jön még a Rubicon esetében már megszokott, szemérmetlenül borzongató fotókból álló zseniális képanyag. Profi lap, profi szerkesztés – éppen ezért furcsa, hogy becsúsznak olyan hibák, mint a következetesen rosszul írott Sebrenica (Srebrenica helyett). Ettől függetlenül: vegyék a lapot! Megéri.