„A grúz–orosz válság kapcsán az Európai Unió megmutatta gyengeségét”

LECZO ZOLTÁN

Furcsa érzés lehet Bécsből elindulva, néhány órás repülőút végén megérkezni egy háború sújtotta ország fővárosába. Milyen kép fogadta önöket Tbilisziben?

Jozef Majchrák: Tbiliszi egyáltalán nem úgy nézett ki, mint ahogyan egy háborúban álló ország fővárosát elképzeli az ember. Az élet szinte normális mederben folyt, az üzletek, az éttermek nyitva voltak. Csupán az ellátással voltak apróbb gondok, például az egész városban nem lehetett ásványvizet kapni.

Andrej Bán: Eléggé sajátságos volt, amikor az egyik boltban az elárusítónő azt mondta, azért nincs ásványvíz, mert háború van. Megjegyzem, megérkezésünkkor az orosz haderők Tbiliszitől alig negyven kilométerre állomásoztak.

Az emberek felvásárolták az üzletek árukészletét?

J. M.: Ez talán a háború első napjaiban lehetett jellemző, mi ilyesmit már nem tapasztaltunk. Tbilisziben a háborút elsősorban a rengeteg menekült jelentette, akikkel tele voltak az iskolák és a középületek.

Sikerült ezekkel az emberekkel szót váltaniuk?

A. B.: Három menekültközpontban is voltunk. Az egyikben, Tbiliszi 161-es számú alapiskolájában 700 ember volt elszállásolva. Megrázó volt látni az osztálytermekben az összetolt padokon alvó embereket. Külföldi humanitárius szervezetek ez idő tájt még nem voltak a városban. A Dél-Oszétiából és a megszállt Goriból menekült grúzokon a helyiek próbáltak segíteni. A másik központban, egy régi tízemeletes kaszárnyában sem víz, sem villany nem volt.

J. M.: Gorinak, melyet négy napon át bombáztak az oroszok, a fegyveres konfliktus kirobbanása előtt kb. 60 ezer lakosa volt. A menekültek elmondása szerint a megszállás idején csupán 12–14 ezren maradtak a településen. A többiek, majd 40 ezer ember nagyrészt Tbilisziben keresett menedéket.

Milyen eseményekről számoltak be a menekültek?

J. M.: A többségük arról beszélt, hogy az orosz megszálló erőknél is nagyobb gondokat okoztak az oszétekből, ingusokból, kozákokból álló félkatonai bandák, amelyek a reguláris hadsereg nyomában jártak. Ezek fosztogattak, házakat gyújtottak fel, autókat loptak. A grúzok egyébként elmondták, a konfliktus előtt békében éltek az oszétekkel. Sok volt például a vegyes házasság is.

Mit lehetett tudni a civil áldozatokról, valamint a szembenálló hadseregek veszteségeiről?

A. B.: Hivatalos adatok erről máig nincsenek. Az orosz fél először 2000, majd 1500, végül 170 dél-oszétiai halálos áldozatról tett említést. Hogy honnan vették ezeket a számokat, nem tudni.

J. M.: Az általunk megkérdezett menekültek nem tudtak halálos áldozatokról, többségük ugyanis még azelőtt elhagyta a lakóhelyét, mielőtt a fegyveresek vagy a hadsereg odaérkezett volna. Ők elsősorban az otthon maradottakért aggódtak, mert nem tudták, hogy nekik mi lett a sorsuk. Sokan abban bíztak, hogy az orosz erők rövid időn belül kivonulnak az országból, és így ők is hazatérhetnek. Ekkor már hallani lehetett arról, hogy valamiféle tűzszüneti megállapodás készül, hogy közvetítőkön keresztül tárgyalások folynak a szembenálló felek között.

Ha jól tudom, ezután Goriba szerettek volna eljutni.

A. B.: Már a megérkezésünk másnapján elindultunk a város felé. Öt ellenőrzőponton sikerült átjutnunk. Az első orosz tankokat Igueti falunál láttuk. Itt feltartóztattak bennünket. Ezen a napon zajlottak az első fogolycserék, így az oroszok nem engedték az újságírókat szabadon mozogni. Órák hosszat várakoztunk az út mellett.

Hogyan viselkedtek az orosz katonák?

A. B.: Korrektül. Nem voltak agresszívek, arrogánsak.

Azokban a napokban olyan képeket lehetett látni a tévében, amelyek azt mutatják, ahogyan külföldi újságírók gépkocsija tűz alá kerül, és a riporterek csak csodával határos módon menekülnek meg a golyózáporból.

A. B.: Több ilyen incidens történt. Nem sokkal korábban például a cseh kollégáinkat is megtámadták és kirabolták. Elvették a felszerelésüket, a pénzüket és az autójukat. Ezeket a támadásokat azonban nem orosz katonák, hanem vélhetően a már említett félkatonai bandák hajtották végre.

J. M.: Másrészt sokan beszámoltak arról is, hogy ezek ellen a bandák ellen az orosz katonák nem léptek fel elég határozottan.

Sikerült bejutniuk Goriba?

A. B.: Az utolsó ellenőrzőpontnál, ahonnan már látni lehetett a várost, megint feltartóztattak bennünket. Korábban egy orosz tábornok beengedett néhány újságírót a településre. Mi körülbelül harminc, nagyrészt külföldi kollégával együtt hét órán keresztül vártunk arra, hogy újra ilyen engedély érkezzen. Az oroszok nagyon megválogatták, hogy az onnan csupán néhány kilométerre levő Dél-Oszétiába kik mehetnek be. Ott csak a „saját” újságíróik, meg az orosz engedéllyel rendelkező stábok dolgozhattak.

J. M.: Mivel tudtuk, hogy a városba korábban amerikai segélyszervezetek képviselői és egyes nyugati újságírók már bejutottak, keresni kezdtük az „egyéb”, nem hivatalos lehetőségeket is. Egy amerikai volt katona, aki az egyik humanitárius szervezetnek dolgozott, elmondta, hogy a városba vezető mellékutakon rendkívül egyszerű bejutni a településre. Az orosz katonák ugyan ezeket is ellenőrzik, de le lehet őket fizetni kólával vagy cigarettával. Az amerikai a munkatársaival elsősorban robbanószerkezeteket keresett Goriban, és mint mondta, a városban addigra már több száz ilyet hatástalanítottak. Elindultunk tehát, ám egyszer csak arról értesültünk, hogy a főút is járható lett, ugyanis megérkezett Goriba a finn külügyminiszter. A segélyszervezeteket ennek apropóján az oroszok beengedték, így a Člověk v tísni nevű cseh szervezettel, amely élelmiszert szállított, mi is bejutottunk a városba. Ha az oroszok tudják, hogy újságírók vagyunk, valószínűleg nem engednek át minket.

Milyen kép fogadta önöket Goriban?

A. B.: Egy halott várost láttunk. Bár a települést nem rombolták le teljesen, egyes részei a pusztítás nyomait viselték magukon. Az utcák néptelenek voltak.

J. M.: A legnagyobb pusztítást az egykori katonai bázishoz közeli lakónegyedben láttam, állítólag a legtöbb áldozat is ebben a városrészben volt. Itt csak idős emberek maradtak, hogy őrizzék azt, ami a házukból megmaradt. Egy idős asszony lakása annyira megrongálódott, hogy az ajtót sem lehetett kinyitni, csak egy azon vágott résen, négykézláb tudott bemenni. Az egész városban se víz, se villany, se gáz nem volt. Gyakorlatilag semmi sem működött. Az emberek a támadásról beszéltek, a halottakról, meg arról, hogy az orosz katonák éjszakánként bedörömbölnek hozzájuk, vodkát kérnek, és az utcákon részegen lövöldöznek a levegőbe.

Hogyan vélekedtek a helyiek a grúz–orosz konfliktus okairól?

J. M.: Az oroszokat hibáztatták. Persze az is fölmerült bennük, hogy miért hagyták a grúz döntéshozók kiprovokálni magukat, és azt is kétségbe vonták, hogy Szaakasvili megfelelőképpen járt el az orosz támadás előtt. Többen Franciaországot, Németországot és a nyugati államokat hibáztatták, amiért megakadályozták Grúzia belépését a NATO-ba.

Úgy gondolták, ha Grúzia NATO-tag lett volna, az oroszok nem támadják meg az országot?

J. M.: Szerintük abban az esetben Oroszország biztosan nem mert volna háborút indítani Grúzia ellen.