A Dunával küzdő ember

A 89. életévét taposó Décsi László, a Dunai Ármentesítő Vállalat komáromi részlegének későbbi igazgatója erre ma is élénken emlékszik. Mérnök úr, „vizesemberként” a zsigereiben érezte, hogy a helyzet ennyire komolyra fordul?Előre sem a halált, sem egy gátszakadást nem lehet biztonsággal megjósolni. Az árvízvédelmi szakember mindig bizakodik, és megtesz minden tőle telhetőt, hogy elejét vegye a bajnak. Viszont az igaz, hogy mindenkiben élt némi félsz is, hiszen hatvanötben a folyamatosan érkező újabb árhullámok miatt már március végétől állandó készültséget tartottunk. Az Alpokban zajló gyors hóolvadás és a tartósan kiadós esőzések a megszokottnál jóval magasabbra emelték a Duna szintjét. A valós veszély június elejére alakult ki. Már nemcsak a Duna vízállása volt nyugtalanítóan magas, hanem a talajvíz is szinte korlátlan úrnak bizonyult. A fenyegetett területekről elkezdődött a veszélyeztetett lakosság és az állatállomány kimenekítése. Június 10. után Pozsonynál másodpercenként több mint 8300 köbméter víz folyt a Duna medrében, és előfordult, hogy 24 óra alatt akár 42 centiméterrel emelkedett a vízszint. Ez azt jelentette, hogy az ár Pozsonytól Párkányig jóval magasabb lesz, mint az 1954-es áradáskor. Ráadásul az általában két-három hét alatt levonuló árhullámokra tervezett gátak és töltések az állandó megterhelés miatt júniusra már átáztak, és százszámra törtek föl a buzgárok. Őszintén szólva, már mi is a legrosszabbtól tartottunk, bár ezt önmagának sem akarta bevallani senki... Hát még mások előtt, nehogy pánikot keltsen! De nemcsak ez okozott aggodalmat, hanem az árvízvédelem területi hatásköreinek 1960-as, eléggé kaotikus átszervezése révén a felkészültségünk sem volt megnyugtató. Például még vészőrünk sem volt kellő létszámban, ezért akik törzsállományú alkalmazottak voltunk, hosszú heteken át 24 órás szolgálatokat teljesítettünk. Így talált ügyeletben június 15-e kora reggele, amikor Patról telefonon két hírt kaptam. Az elsőt arról, hogy a zsitvatői szivattyúteleptől mintegy 200 méterre Komárom irányában megfékezhetetlen nyomáserővel föltört egy buzgár; hét óra körül pedig már a gátszakadást jelentették. A helyszínre siettem, ahol a befelé zúgó ár láttán már csak a lakosok testi épségének biztosítására, illetve bizonyos fokú kármentésre lehetett gondolni. Jóval később pedig arra, hogy az ár levonultával, miként tudjuk majd kivezetni a Duna itt rekedt vizét. Addigra viszont Csicsó és Kulcsod között június 17-én megtörtént a még veszedelmesebb gátszakadás.Igen. Általában csicsói gátszakadásnak mondják, mert már 1899-ben is – csupán pár száz méterrel tovább – egy hasonló gátszakadás történt. A Csallóköznek azon a részén akkoriban 30 ezer hektár került víz alá, 1965-ben viszont 50 ezer. Ötven esztendeje a Dunának ezen a pontján hatáskörileg a somorjai székhelyű dunaszerdahelyi vízügyi hatóság volt illetékes. Itt nagyon súlyos helyzet alakult ki, mert a kiszakadt töltésszakaszon az ár 17–18 méter mélyen kimosta a földet és másodpercenként 1200–1300 köbméter víz özönlött a belterületre. Így a víz útjának július ötödikei elzárásáig a szakítás helyén egymilliárd 200 millió köbméter víz lepte el ezt a környéket. A Duna akkori komáromi szakaszán, Paton kívül, melyek voltak a kiemelt fontosságú veszélyes pontok?Ilyen helyzetben minden folyamkilométer fontos! Amíg a szivattyútelepeket nem önti el a víz, rendre nagy teljesítménnyel dolgoznak. Meg kell oldani mind a biztosabb helyre áttelepített, mind a helyszínen maradt állatállomány takarmányozását, ha szükséges, hát csónakon. Lehetőleg minimalizálni kell a talajvíz okozta károkat. Persze, folyamatosak a gáterősítési munkálatok. Komáromban például a hajógyáriak kétszáz méter hosszan pótgátat építettek, hogy a víz a gyáron keresztül se tudjon a városba törni. Meg kell oldani az élelmiszerellátást, ügyelni kell a közbiztonságra, irányítani kell a vészhelyzetben segédkező katonaságot és az önkéntes segítőket. És éberen kellett figyelni a buzgáros szakaszokat, konkrétan Kiskeszinél, Keszegfalunál a gadóci határrészben, mert ha a töltés alatt alagutat mosnak, oldalról pedig ott a teljes víznyomás, akkor könnyen előfordulhat, hogy már nincs megállás... Miért tudta ellepni a víz Gútát is?A mai Gúta akkoriban nagyközség volt, és közel állt a szívemhez. Ott jártam iskolába, ott voltam fiatal. Bizakodva fogadtam hát, hogy a helybeliek a csicsói szakadás után a csörgői csatorna mellett nekifogtak gátat húzni. Komáromban a válságstáb is támogatta ezt a kezdeményezést, én pedig a szükséges feltételek megteremtésének ígéretével elvállaltam a munkálatok irányítását. Falus János mérnökkel rögtön reggel helyszíni szemlét tartottunk, és délután már ment is a munka 80–90 földmunkához kitűnően értő, megszállott gútaival, bár a beígért 40 bulldózerből még csupán négy-öt volt a terepen. A készülő földsánc Királyrétig húzódó felét a katonaság építette, a fennmaradó részt a gútaiak. Sajnos, a végjátékot elvesztettük: az ócsai úton már glédában álltak az addig hiányzó munkagépek, és már-már összeérhetett volna a két oldalról épülő gát, amikor éjjel éppen a befejezendő résen betört a víz. Nem maradt más hátra, mint kimenteni az embereket, a gépeket, mindent, amit csak lehetett. Nehéz volt rábírni az embereket, hogy az egyik fél napról a másikra otthagyják az otthonukat?Számomra ez a feladat, és éppen Gútán, különösen megrázó volt. Teherautók sorakoztak az utcákon, az emberek kofferekben, hátizsákokban, lepedőkbe kötve mentették a menthetőt; és tudták, ami ott maradt, annak vége. Ráadásul a lelkükben fájó emlékként ott éltek még a magyarok kitelepítésének 1947–48-as keservei és tapasztalatai, azok emlékeitől 1965-ben sem tudtak szabadulni. A régi sebek fölszakadtával elszomorító jelenetek játszódtak le; a közeli bogyaréti tanyavilágban pedig még deprimálóbb helyzetek adódtak. A háztetőkről, a fák legtetejéről kellett menteni azokat, akik az utolsó percig makacsul védték az ősi családi fészket. De aminek máig örülök, hogy az ilyen lehangoló szituációk ellenére sem történt egyetlen, közvetlenül az árvíz okozta haláleset. Találni különbséget az 1899-es, az 1954-es és az 1965-ös csallóközi árvizek között?Pozsonytól Párkányig valóban ezek voltak az utóbbi egy-másfél század legkomolyabb árvizei, noha régebben azért voltak olyan időszakok, amikor a Duna öt-hat évente is kilépett a medréből. Az árvizek szakmailag három csoportra oszthatók: amikor a folyó vízszintje meghaladja a töltés koronáját; amikor a töltés annyira felázik, hogy a mentett oldalon földcsuszamlások képződnek, szaknyelven ez a kagylósodás, valamint a forrásokként föltörő buzgárok által is okozott áradás, hiszen a komoly erővel átnyomódó víz a felázott töltések alatt kimossa az évszázadok, sőt évmilliók hordalékaként leülepedett szemcsés talajt, és a nagy víz a meggyöngült gát mögött a mentett oldalon nem tapasztal ellennyomást. A Csallóközben mind 1965-ben, mind 1899-ben ilyen típusú dunai árvíz pusztított. És az 1954-es fenyegetettség?Szerencsére, az akkori riadalmat szárazon megúsztuk, még ha a komáromi vízmérce 754-es vízállást is mutatott. Két főiskolai évfolyamtársammal éppen akkor jöttünk szakmai gyakorlatra Komáromba. A főnökünk, Csízi Pista bácsi azonnal rákérdezett, hogy állunk az árvízi védekezéssel? Azt válaszoltuk: vizsgánk van belőle. Ő egyből rávágta: akkor mutassuk meg, mit tudunk. Engem a Bős és Nagybodak közötti részre küldött. Kaptam egy szakasz tartalékos utászt, és 600–800 méteren úgynevezett nyúlgátat kellett építenem. Ötvennégyben végül különösebb baj nélkül sikerült a csehszlovák partszakaszon medrében tartani a Dunát, viszont a folyam magyar oldalán, a Szigetközben Ásványrárónál átszakadt a gát. Tizenegy esztendővel később viszont bennünket ért felkészületlenebbül a megáradt Duna...A felkészültség vagy a felkészületlenség valós arányairól még ma is nehéz egyértelmű ítéletet mondani, hiszen a júniusi tetőzés – március óta – sorrendben már a hetedik árhullám volt. A gát- és töltésrendszer június derekáig Paton, illetve Csicsó és Kulcsod között is jól bírta a víz hatalmas nyomását. Hónapokon át egyszerűen nem jött egy huzamosabb nyugalmi időköz, hogy ember és gát megpihenhetett volna; ugyanakkor a sokasodó buzgárok egyre komolyabb veszélyt jelentettek. De éppen így igaz az is, hogy a két egymást követő gátszakadás előtt a munkáskéz sem volt elegendő. A járási kasszából fizetett vízvédelmi gárdával alig győztük a szükséges karbantartást, a szivattyúállomások kezelését, a zsilipek üzemelését – nemhogy még a teljes partszakasz hónapokra nyúló és fokozott erőket igénylő árvízvédelmét. A hetvenes-nyolcvanas években végrehajtott szakmai és szerkezeti változásokig kevesen tudatosították, hogy a vízügy minden folyón, a Dunán pedig kétszeresen is rendkívül pénzigényes. A bősi vízerőműrendszer csökkentette nálunk a reális árvízveszélyt?Bátran mondhatom, hogy árvízvédelmi szempontból a Duna teljes szlovákiai szakaszán, legalábbis emberi számítás szerint, szinte kizárt egy újabb, akár az 1965-öshöz hasonlítható katasztrófa. Az erőmű megépítése előtt sokáig csak ígérgetett, ám sohasem végbevitt geológiai vizsgálatokat végeztek. A mentett oldalon aztán azok alapján szilárdították, esetleg magasították meg a töltéseket, indokolt helyeken kavicspadkák is létesültek. Mérnök úr, nyolcvankilenc évesen is gyakran eszébe jut még a nagy víz?Többnyire eszembe jutnak az árvízi emlékek. Föl-fölötlik bennem, annak idején hogyan is játszódott le minden. Vagy az, hogy számos községben csupán a templom, a temető, esetleg a községháza maradt szárazon, mert az előrelátó ősök – ha csak pár centiméter különbséggel is –, de a település legmagasabb pontjára helyezték el azokat. Szokott-e még találkozni azokkal, akikkel 1965-ben kint a gátakon dacolt a Dunával?Őszinte lehetek? Nem, mert már a tőlem fiatalabbak közül is nagyon sokan a temetőben vannak. Sajnos, a Duna-gátak helyett, a temetőkben...