Harry Potter és a Szent Grál legendája

Vajon milyen varázsszer kelthetett ekkora bűvöletet Harry Potter iránt? A Pokémon-lázhoz hasonlóan a Harry Potter-őrület esetében is csábító magyarázat a marketing ördögi cselszövését láttatni a háttérben, holott mindkét esetben elmondható, hogy a reklámkampány csupán a nyomába eredt a sikernek, amit megjósolni semmi módon nem lehetett.

Nem egy kiadó elutasította Joanne Kathleen Rowling eredeti kéziratát. Nem szabad megfeledkeznünk arról sem, hogy Harry története nem csupán mágusok és varázsigék bűbájos kondérban melegített, Halloween-szósszal ízesített egyvelege, hanem olyan mese, mely választ nyújt hallgatósága, a 11-14 éves korosztály szorongásainak legalább egy részére.

Barátok közt

Harry Potter kalandjai Ron, Hermione és barátaik kalandjai is, de történetük nem a szüleik története. Harry Potter nevelőszülőkhöz került, akik butaságuk miatt mind az ő, mind az olvasó szemében felejthető figurákká válnak. „Muglik” csupán, más szóval egyszerű földi halandók, akik előtt a varázslók világa örökre rejtve marad.

Az őt nevelni szándékozó felnőttek helyett Harry így kénytelen társai gondoskodására hagyatkozni. Márpedig számos fiatal érzi úgy, hogy egyedül kell eligazodnia az emberi kapcsolatok szövevényes világában, ahol legfeljebb társai segítségére számíthat. Magukra ismerhetnek a fiatal fiúban, akinek egyedüli beszélgetőtársai néhány hasonló korú barát közül kerülnek ki.

Már a Jóbarátok című televíziós sorozat is javarészt hasonló berendezkedésre épített: egyrészt csupa egykorú társadalma, akik nem kerülnek összeütközésbe az idősebbek világával, és nem szorulnak a minden idealizmus nélkül kezelt felnőttek okítására; másrészt annak ismételt hangoztatása, hogy a megpróbáltatásokon csak a csoport összetartása, mindenki képességeinek elismerése segíthet át, még akkor is, ha ezek először nem is tűnnek többnek egyéni bogarasságnál.

Harry Potter kalandjaiban e hozzávalók mellett nyomon követhetjük, amint a viszontagságok során barátság alakul ki a hős és Dumbledore, az iskolát igazgató varázsló között. Ezt a barátságot saját erényeivel kell kiérdemelnie, míg a több nemzedékre visszamenő varázslódinasztiák hierarchikus világa a maga többé-kevésbé „tiszta” vérségi láncolataival a régi arisztokráciát idézi.

Gyökerek

Tegyük még hozzá, hogy Harry családi helyzete azt az oidipusi drámát idézi fel, melyet saját élettörténetéből minden gyerek hajlamos megalkotni: biológiai szülei különböznek a férfitól és nőtől, akik felnevelték, és természetesen jóval okosabbak, gazdagabbak és híresebbek azoknál. Az apának és az anyának ez a hasonló „leírása” megkönnyíti, hogy a gyermek megbirkózzon a szülők iránt táplált végletekig feszült érzelmeivel; mennyivel könnyebb lesz az eltávolodás kemény munkája, ha bitorlók csupán! A nemes származás dédelgetett álmát csak gazdagítja, hogy Harry lépésről lépésre felfedezi igazi szülei példás történetét, miközben feltárul előtte a sors: bosszút kell állnia értük...

Harry kalandjainak minden újabb kötetében egy évvel idősebb lesz, a gyerekkorból a felnőttkor felé haladva, szembesülve a kamaszlét minden gondjával. A varázslat világában, ahol ő maga is növekszik, további átalakulásokat figyelhet meg, amelyeknek azonban a növekedéshez semmi közük nincs: ezeket azok a varázsigék váltják ki, amelyeket a történet különböző varázslói – tanoncok és idős varázslók, jóindulatú és rosszakaratú mágusok – szórnak egymásra.

Ezek a metamorfózisok elkerülhetetlenül szembesítik a fiatal olvasót saját testének pubertáskori változásaival, amelyek még akkor is súlyos gondként nehezednek rá, ha a változás mibenlétével tisztában van. A kamasz ugyanis nem csak új izomzatával, illetve a növekedő nemi szervek körül serkenő szőrszálakkal találja szembe magát, de megtapasztalja megjelenő nemi vágyának és a növekedés során megsokszorozódó pusztító képességének szorongását is.

A harmadik kötetben (Harry Potter és az azkabani fogoly) az egyik szereplő akarata ellenére farkasemberré változik. A helyzet megjeleníti a fiatal olvasó szorongását: az állati természet, melyet nem egyszer érez forrongni magában, nem jár-e hasonló veszéllyel, és akad-e valaki, aki a védelmére kel?

A mozgás irodalma

Az angol szerző írását a tartalom feszültségei mellett egymást érő váratlan helyzetek teszik ellenállhatatlanná, melyekben csak a hasonlóan váratlan megoldások segíthetnek – mint egy videojátékban. A fiatal olvasók gyakran nyilatkozzák, hogy a műveket végiglapozva úgy „látják” maguk előtt az eseményeket, mintha csak mozivásznon peregnének.

Harry Potter előtt talán csak két regény keltett hasonló benyomást: Arthur Conan Doyle A sátán kutyája című könyve és Bram Stoker Drakulája. E hatás kedvéért J. K. Rowling írásmódjában kitüntetett szerep hárul a leírásokra, pontosabban a mozgás, a helyváltoztatás leírásaira. A helyszínek és a szereplők helyett elsősorban a cselekvés köti le a figyelmét – röviden bármi, ami mozog. Soha nem ábrázol olyan testet, amelyet ne mozgatna valamilyen cselekvés, és nem mutat be olyan tájat, ami nem szolgál cselekvés színpadául; amikor viszont leír valamit, egyszerre jeleníti meg annak hangzó, érzelmi, és mozgásérzeti aspektusait. Az írónő elképzelt bestiáriumában mindenféle mozgás helyet kap.

A mozgás irodalma annyiban bűvöli el fiatal olvasóját, amennyiben az írás együtt rezonál azokkal a forrongó folyamatokkal, amelyeket saját magában figyelhet meg – amelyek arra késztetik, hogy a sebesség mámorát, a villódzó fények kérlelhetetlen ritmusára járt techno-táncok kábulatát keresse. De ugyanez az irodalom garanciát is nyújt a számára, hogy egy ellenkező irányú útvonalat is be lehet járni, testének mélyen átélt rezdüléseitől azok szavakba öntéséig. A mozgás írásmódja az eufória élményét kínálja, amikor olyan nyelvvel ajándékozza meg a fiatal olvasót, melynek képei legbelsőbb rezdüléseit fejezi ki.

Szemben a legtöbb mesebeli tündérországgal – vagy akár a Pokémonok vázlatszerűen kidolgozott világával – a varázslók birodalmában a hős számára gyakran elvileg lehetetlen eldönteni, hogy a körülötte lévő személyek gesztusai és hozzáállása vajon jó- vagy rosszindulatúak, barátságosak-e vagy éppen ellenségesek. Más szóval a szereplők nem állnak egyértelműen a jó vagy a rossz oldalon. Ez a narratív helyzet nem a mese sajátja, de nem áll előzmények nélkül. Modellje nem más, mint a Grál mítosza.

Grál-párhuzamok

Ez a mítosz több kultúra közös kincse. Megjelent az indoeurópai, a kelta és a keresztény világban is. A számos eltérés mellett a Grál-legenda megjelenési formái jellegzetes közös elemeket – tárgyakat és helyzeteket – is tartalmaznak. Harry Potter kalandjaiban legalább ötöt felfedezhetünk ezek közül: jellegzetes fegyverek használata; a szarvas mint totemállat; a csók-motívum; az életadó üst, illetve kehely motívuma, és végül a jelet viselő kiválasztott rendkívüli küldetése.

A Grál kutatása először is különleges kardokat és lándzsákat kíván. Közös jellemzőjük, hogy képesek megölni vagy meggyógyítani azt, aki felé irányulnak. Pontosan ez a helyzet Harry Potter kalandjaiban is, csupán itt varázspálcákról van szó, amelyek ölni vagy gyógyítani tudnak hordozójuk szándéka szerint.

Kiemelkedő szerepet játszik a Grál mítoszában a szarvas is. Harry Potter történetében a hős apjának jelképe; szarvas alakjában rejtőzött el fiatal korában, és szarvas képében jelenik meg fia előtt, hogy megmentse.

A harmadik párhuzam a Grál mítoszával a csók motívuma. Ez a próbatétel jelenik meg a Wagner Parsifaljának második felvonásában, amikor a hős felfedezi, hogy az egyszerre jóságos és rosszindulatú Kundry csókja valójában sebet okozó fegyver. Hasonló módon Harry Potter kalandjaiban az Azkaban börtönőrei, a dementorok halálos csókkal illetik a bűnös varázslókat, amely szó szerint kiszívja a lelküket.

A negyedik közös elem az üst. Ez az edény, amelyben az örökkévalóság főztjét párolják, a keresztény áldozati kehely megfelelője. Kalandjai negyedik kötetében a Tűz Serlege kutatására induló Harry egy temetőbe kerül, ahol belekeveredik egy üst körül folyó szertartásba. Saját vérével kell hozzájárulnia halálos ellensége, a fekete mágusok vezére, Voldemort feltámasztásához.

Az életelixír alkotóelemeként Harry Potter vére Krisztus vérének felel meg, amely az áldozat misztériumában az örök életet nyújtja a halandóknak – miközben Harry maga testesíti meg a Szent Grált, „az Örök Élet Kelyhét”, mely Jézusnak a kereszten kiontott vérét őrzi. A videojátékokban a fiatalok az Isten szerepét ölthetik fel, egész kultúrákat létrehozva és irányítva, mint a Civilizations nevű játékban. Itt az Isteni Fiúval azonosulhatnak.

Harry Potter végül sebhelyet hord a homlokán, ami egyszerre emlékeztet arra, hogy csecsemőkorában megpróbálták elpusztítani, és csodálatos megmenekülésére.

Apja és anyja a leghatalmasabb varázslók közé tartoztak, akiket éppen Voldemort pusztított el; az ütközetből a kis Harry élve került ki, miután misztikus módon alámerült a halál sötétségében.

A homlokán viselt sebhely a kiválasztottak jelére utal, de felidézi azokat a stigmákat is, melyek Krisztus kezén és lábán jelentek meg. Ebben az értelemben Harry Potter a krisztusi hagyományba illeszkedik: megölték, feltámadott és végül olyan látható sebet visel, mely kiválasztott sorsáról ad hírt. Túlságosan sok párhuzamot láttunk ahhoz, hogy véletlen egybeesésről beszélhessünk. Mindazonáltal nem könnyű válaszolni arra a kérdésre, hogy a Grál-párhuzam mennyiben járult hozzá a művek sikeréhez – még akkor is, ha a szerepjátékok már kellő mértékben megismertették a fiatalokat a mitológiai motívumokkal.

Igazodni a változásokhoz

Lehetséges, hogy van még egy összetevője e kalandok sikerének. J. K. Rowling könyveinek rejtett tanulsága megfelel a legtöbb fiatal által osztott életfilozófiának: minden olyan gyorsan változik – kezdve saját magunkkal –, hogy semmi értelme célokat kitűzni, melyeket aztán elérni igyekeznénk. Hasznosabbnak tűnik apránként igazodni a változásokhoz. Ha máshonnét nem, a videojátékokból bizonyosan ismerős ez a gondolkozásmód a mai fiatal korosztály számára. Harry Potter világában semmire nem megy az, aki hipotézisekből próbál meg stratégiákat összetákolni. A valóság mindig annyira elképzelhetetlennek mutatkozik, hogy nincs más lehetőség, mint fokozatos tapogatózással, lépésről lépésre előrehaladni.

Egy olyan világban, ahol az előző nemzedék útmutatása gyakran használhatatlan, a fiatalok ugyanazzal a tapogatózó gesztussal alakítják ki belső világukat, mint azt a társadalmi világot, ami egyszer mindannyiunk közös világa lesz.Serge Tisseron cikke nyomán (Le Monde Diplomatique, 2001. december)