Folyóparti gondolatok

Anyai dédapám hajóskapitány volt a Dunán. Egy-egy hosszabb út után leült mellém, és órákig mesélt. Imádtam hallgatni mély, érdes, jellegzetes hangját. Nagyon kicsi voltam még akkor, ezért sok mindenre nem emlékszem, csak a hatalmas hajókat próbáltam elképzelni, meg azt az óriási rakományt az uszályokon. Figyeltem dédapát, de sajnos, amit a Duna illatáról, a vén jegenyefákról és az érintetlen természetről mondott, az számomra érthetetlen volt. Úgy beszélt erről, mint valami gyönyörűségesen szép királylányról, kincsről vagy titokról. Talán csak egy szerelmes ifjú tud így beszélni a számára legkedvesebbről, a szerelméről.

Amióta dédapa végleg eltávozott közülünk, sokszor mentem ki egyedül a Vág-partra. Ültem, és csak néztem magam elé. Szinte hallottam, mit mondott az öreg kapitány a vadvirágokról, és most még láttam is a nyári tőzikét a mocsárban. Felidéztem a madarakról hallottakat is. Láttam a hófehér hattyúkat, hallottam a vadlibák gágogását. Beszippantottam azt a finom, tiszta levegőt érezhet az ember.

Egyszerűen ez a mindenség a béke, vagy legalábbis annak domináns eleme. Nincsenek házak, nincs zaj, nincsen itt ember se, csak csönd és nyugalom. Többet ér számomra, mint száz homokos, naplementés tengerpart.

Lehet, azért vonzódom ehhez a helyhez, mert a Vág mentén élek, és mert ide járok horgászni és fürödni, barkát szedni, kagylót gyűjteni vagy szalonnát sütni.

Volt, amikor egymás után tízszer is átmentem komppal a túlsó partra. Csodálatos érzés volt. Az elődeinkre gondoltam, akik sok-sok évvel ezelőtt megalkották ezt a ma már ritkaságszámba menő közlekedési eszközt, melyet még véletlenül se hajt motor, hanem a folyó ereje. Nyáron gyakran csónakázom is a folyón. Hajnalban a leggyönyörűbb, ahogy a nap fölkel, csodás fényben világítja meg a vizet, a környező természetet. Azt hiszem kevesen fedezték még föl ezt a gyönyörűséges látványt és érzést. Képeslapon lenne a helye, hogy mindenki lássa. Méltán büszke lehetne rá a falu.

Talán, ha nincs az én dédapám – aki a Dunáról mesélve arra is rámutatott, hogy milyen szerencsés vagyok, mert ilyen kincses szigeten élek –, én sem tudnám becsülni e mátyusföldi táj értékét.

Ha gondolod, menj ki te is a Vág-partra, a folyóra! Ne félj, nem bánod meg! Veled tartok én is.

Lehet, nem fog meglepni az élénk színekkel teli, mégis békés kép, amely eléd tárul. Lehet, hogy láttál már valahol hasonlót – talán egy képeslapon –, vagy nagypapád tárt eléd ehhez hasonló helyet egyik meséjében. A valóság azonban még a mesénél is szebb, legalábbis számomra, hisz ez az én szülőföldem, büszke vagyok rá és ragaszkodom hozzá.