Ez már őrület! De hol a herceg fehér lovon?

Azt hiszem kezdek elhülyülni, érzelgős lettem. Ott kezdődik a boldogságom, ha egy hím magához ölel. És itt be is fejeződik. Jó érzés csak úgy lenni. Ilyenkor mindig eszembe jut Julia Roberts, amint azt mondja: „Legyünk csak úgy, mint két dinnye a fűben.“ A dinnye már megvan, agyilag. Ez lassan már őrület. Azt hiszem túl nagy a fű, nem találom a másik dinnyét. Egyszer-egyszer felbukkan valami, de később kiderül, hogy csak vevő. Meg akarnak lékelni, hogy megkóstolhassanak, majd a lerágott darabkám egyszerűen eldobják és odébbállnak. Azt hiszem, nem vagyok elég édes. Savanyúságom előbb vonzza, majd riasztja a próbálkozókat. Kéne valami nagyon édes, hogy kompenzáljon, vagy valami ugyanilyen savanyú. ĺgy magunkat édesebbnek találnánk, míg végül be is érnénk. Ez csak az ő érdeme lenne, neki az enyém. Marad a hála, megszokás. De valami mégis új lesz, a régi íz.

Hát így állok én most, az őrület határán. Esténként benarkózom magam Fable-val, reggel kávé ver ki az ágyból, ami kellően felturbózza az agyam a nap elviseléséhez. Beteg lennék?! Érzelgek. Védem a szeretteim, akikből egyre több van. Elég csak belegondolni. Máskor miért nem teszem? Keménynek akarok látszani, lassan már csak magamat csapom be. Hát tényleg olvas bennem, aki szeret? Lehet benne valami. Mi marad? Kiégek, már csak nevetek magamon. Eddig másokon nevettem. Átvertek párszor, azt mondtam, na többet sem! Megvan a páncél, kész a maszk, ember legyen a talpán, aki átlát rajta. És tessék, kitárulkozom. Miért? Azt hiszem, a védtelenség jobb a magánynál. Csak tudni kell, ki előtt lehet vetkezni. De tudhatom ezt valaha biztosan? Párszor azt hittem, igen. Eredmény: vastagodik a páncél. De most? Török meg. Érzelgősödöm. Hárman törünk közösen páncélt, körbe egymásét, csak a sajátunkhoz nem merünk nyúlni. Sebaj, megteszi helyettünk a másik. Jó ez így. A többieknek könnyű dolguk van, nekik a kikapart gesztenye jut, nekünk a körmünk törik. Azt hiszem, boldog vagyok. Néha kiégett, naiv, cinikus, de alapjába véve optimista. Jó lenne saját kis világban élni, de nem megy. Társas lény vagyok. Itt bukott meg a látszólagos keménységem.

De legalább egyben határozott vagyok. Nekem az igazi kell! De hol a herceg fehér lovon? A ló barna, hercegünk megkopott, kardja rozsdás, ezzel még a lakatot sem tudja levágni. Hiába a kötélhágcsó, a pocak lehúz. Maradunk bezárva, a herceg odébbáll, egyszerűbb prédára lesve. Valahol csak akad egy lépcsős vár is. Persze ezzel az erővel én is lemászhatnék a kötélhágcsón, hogy egy valamirevaló herceg után nézzek. Hátha ő is be van zárva a világ szeme elől elrejtett kastélyban és kesereg saját szerencsétlen sorsán, mint én. De ha betörjük a kaput, és térdünk megroggyan a feszültségtől, ami hirtelen belepi a szobát, akkor a sarkára áll és előttünk terem egy talpig férfi.... Bah, az álmok. Ezek az élet megrontói. Vagy inkább a hitetlenség? Az álmokat csak csukott szemmel látjuk, de hinni hiszszük-e egy röpke boldog pillanatig is? Azt hiszem, nem merjük. De hit nélkül élhetünk-e?

Nem, nem vesztettem el a hitemet, csak hagyom porosodni egy sarokban. Néha előveszem, letisztogatom, elmerengek és persze szidom magam azért, mert elővettem és azért is, mert visszateszem. Hiszek az emberekben, hinnem kell, így élek túl egy haldokló világban. De a világ is csak akkor haldoklik, mikor hitem épp a polcon morfondírozik, hogy ne bújjon-e el előlem sértetten, de aztán mégis marad. Én pedig hálásan leporolom, hogy még mindig hajlandó velem maradni és azt hiszem, most egy kicsit magamnál hagyom.