Első szárnypróbálgatások

K. Fanny, kiskorú, haja szőke, lába X, jele esernyő, találkozik a két lábon járó XY kromoszómával: neve Balázs, szeme kék, jele kisautó (az alfahím). Állítólag. Nem nagyon emlékszem rá. Mármint nemcsak a lovagomra, hanem az egész afférra úgy, ahogy van. A legenda és a családi fotóalbum szerint a két vakarcs (mármint Balázs meg én) imádott versenyt futni lefelé a dombról, összetrancsírozni a másik homokvárát, vagy széttépni a délutáni alváshoz kiszemelt plüssmackót, ha arra mindketten szemet vetettek.

Versenyfutás és homokvárrombolás

Nem célom a pszichológus kanapéján fekve kielemezni az első „szárnypróbálgatásokból” kirügyezett sokkgépezetet, a helyzet ugyanis elég egyértelmű: tisztelettel jelentem, én 16 éve dettó ugyanezt csinálom. Mármint versenyt futok, homokvárakat rombolok le, és játékmacikat tépek szét. De legalább megnyugtathat a tudat, hogy ezzel nem vagyok egyedül (és most nem Balázsra gondolok, aki mindebben partner volt). Állítólag ugyanis gyermekkori szerelmi ügyeink egy életre elkísérnek, mintegy kályhaként, ahonnan mindig tudunk némi ihletet meríteni, ha éppen kifogytunk az ötletekből. Ez van, ezt kell szeretni. Ha valaha kerültél olyan helyzetbe, amiről akkor szentül állítottad, hogy vadi új, eddig sosem tapasztalt, tehát a megoldás is egyedi, akkor most le kell, hogy hűtselek, bocs.

Én sem vagyok különb

Az elmélet pikantériája, hogy anno nagyon jókat derültem a kölyökkori love sztorikon, mintegy játékosan közbeszúrva, hogy „Na látod, te se változtál sokat”. Tény. És én sem vagyok különb. Bár meg kell hagyni, borzasztóan foglalkoztat a kérdés, hogy alakulhatott volna-e másként a helyzet. Mármint mi van akkor, ha Balázsom történetesen inkább színezgetett volna a sarokba ahelyett, hogy a hajamat húzgálja, és disznó vicceket tanít a kiscsoportnak? És komolyan, nagyon szeretném azt hinni, hogy engem tulajdonképpen felráncigáltak arra a dombtetőre, nem is akartam versenyt futni, és az a homokvár is nagyon tetszett, csak valaki meglökött hátulról, én meg véletlenül rázuhantam.

Kéretlen udvarlók

Hozzá kell tenni, még csak ízlelgetem a témát. Ments isten, hogy gyermekkori traumákra vezessem vissza a jelen problémáit, pláne, ha úgy ahogy be is tudnám bizonyítani dolgot. Inkább figyelmeztetem az anyukámat, ugyanis nem akarom még lezárni a gyerekkoromat! És az se érdekel, ha begyűjtök még néhány traumát, kék-zöld foltot, lyukas fogat meg egy csomó „legjobb barátnőt”. Ha pedig mindez egyszerre történik, legfeljebb hazaszaladok bőgve, és bebújok a paplan alá. Apa meg majd megkergeti a kéretlen udvarlókat a ház körül. (cm)