Egy fiatal kamaszfiú illúziói

Először csak elmosolyodtam a vicc kedvéért, de aztán villámként hasított belém a felismerés. Tudtam, hogy minden erőmre szükségem lesz, hogy elviseljem. Fogadd el úgy, ahogy van! – zengett a jelmondat. – De végül is nem mindegy neked? – kérdezték. Nem volt az. S most sem az. Azt addig tudtam róla, hogy más, mint a többi, de nem gondoltam, hogy valóban meleg lenne. De az volt, és most is az. Addig a napig azt hittem, hogy szó nélkül el tudom fogadni őket, s a szemem sem rezdül, de mikor megtudtam, hogy az ember, akit szeretek…

Értetlenül jártam az utcákat, csak a földet nézve, s azt kívántam, bárcsak sosem találkoztunk volna. Most akkor nem fájna ennyire. Sajnáltam magam, ez az igazság. Engem szemelt ki a sors, hogy csalódjak benne. De akkor rájöttem, hogy szeretem. Még jobban. Már sajnáltam is. Sajnáltam, mert ő az a fajta ember, akinek titkolnia kell. Akinek némán kell tűrnie, mosolyognia, s csak kevesen tudhatják, hogy mi rejtőzik minden pillantásában. A félelem, és a fáradtság. Fél, mert neki ezt nem lehet, és erről nem tehet. Fáradt, mert szüntelenül menetel, nem áll meg, miközben tudja, hogy nem fogja megtalálni az igaz boldogságot. Saját maga elől bujdosik, és minden mozdulatára ügyel. Nehogy valaki észrevegye…

Ezt nem tőle tudtam meg. De ez sem számít. Először legszívesebben neki estem volna. Aztán csak magamba akartam fujtani a bánatot. Aztán belé. Bármilyen keservesen néztem rá, nem mondott semmit. Még csak rám se nézett továbbra sem. Nem kaptam választ tőle. Igaza van, ez nem tartozik senkire…

Talán nem is szabadott volna megtudnom, de túl régóta ismerem. Már érett a „pofon”, amit kaptam. Hiszen nem lehet senki sem tökéletes. Valami észrevétlen jel, valami apró fondorlat, ami olykor derékba törhet egy álmot, mindig van egy csavar. Azt mondják, kár érte. Szép gyerek, tehetséges, és tényleg szeretnivaló. Most hirtelen azon kapom magam, hogy a szavait próbálom felidézni. S rájövök, bármit is mond, az ő maga. Vagy csak jó színész az élet reflektorában? De aztán végig néztem a fényképeket. Ha nem éppen a legújabb trendi napszemüveg volt rajta, ugyanazzal a tekintettel találkoztam. Valahová a távolba meredt, és elvágyódott. Messzire.

Félek vele újra találkozni, s látni őt. Akaratlanul is keresném benne a másságot, és rá már nem tudnék figyelni. Úgy, mint régen. Rá kell, hogy döbbenjek, én sosem akartam tudni az igazságot. Akartam hinni, hogy van legalább egy hibátlan ember az életemben. (Ferike)