Tartós gazdasági visszaesés

A német nemzeti össztermék (GDP) 2001 utolsó negyedévében 0,1%-kal csökkent az előző év azonos időszakához, és 0,3%-kal az előző negyedévhez képest. Mivel ez már a második negyedév, amely alatt a GDP visszaesést mutat, egyértelműen recesszióról beszélhetünk. Elkeserítő a kép a munkanélküliség tekintetében is, januárban a munkanélküliek száma – történelmi rekordot döntve – elérte a 4,29 milliót, ami a munkaképes lakosság 10,4%-át jelenti. Ez meghaladja (igaz csak kismértékben) a Kohl kancellár idején, 1997-ben tetőző munkanélküliséget is (4,28 millió fő). Gerhard Schröder a szociáldemokrata-zöld koalíció kancellárja reménytelen helyzetbe került, hisz megválasztásakor (1998) azt ígérte, hogy 3,5 millióra csökken a munkanélküliek száma. Ez az idén szeptemberben esedékes parlamenti választásokig aligha sikerülhet. Ezzel szemben az ellenzéki kereszténydemokrata-keresztényszociális unió (CDU-CSU) kancellárjelöltje, Edmund Stoiber kitűnő támadási pozíciót kapott, mivel kritizálhatja ellenfelét a be nem tartott ígéreteiért.

Emellett Stoiber az igencsak szorosnak ígérkező választási harcban, mint bajor tartományi miniszterelnök, azzal is eldicsekedhet, hogy lám a CSU (és Stoiber) által kormányzott Bajorországban a munkanélküliség immár hagyományosan jóval alacsonyabb a német átlagnál. Az állástalanok aggasztóan magas száma és az egy helyben topogó gazdaság mellett a költségvetési hiány is fejfájást okoz Berlinben. 1992-ben Németország volt az az állam, amely az európai unióról szóló Maastrichti Szerződésben kemény követelményeket fogadtatott el a monetáris unióba belépő (tehát az eurót, mint közös pénzt bevezető) országok számára. Az egyik feltétel (maastrichti kritérium) éppen az volt, hogy az államháztartás hiánya nem haladhatja meg a GDP 3%-át. A „kemény“ márkáról lemondó német politikusok így próbálták megakadályozni, hogy a jövendő eurózóna tagállamainak felelőtlen költségvetési politikája, magyarán az állami túlköltekezés, aláássa a közös pénz stabilitását. Paradox módon most ugyanez a Németország került veszélyesen közel a 3%-os határértékhez, miközben a tavalyi évben épp német gazdasági és politikai körökből röppentek fel hírek a maastrichti kritériumok esetleges „felpuhításáról“. 2001-ben a német közszféra költségvetésének hiánya elérte a nemzeti össztermék 2,7%-át. Az Európai Bizottság csak azért nem ítélte el Németországot (és Portugáliát) a veszélyesen megugrott közkiadások miatt, mert ígéretet kapott az államháztartás rendbetételére. Jogosan merül fel a kérdés, hogy ugyan mikor fog lépni a Bizottság és osztogat figyelmeztetéseket a 3% védelmében, ha 2,7%-nál ezt még nem tartja indokoltnak? A brüsszeli bizottság tétova magatartását bizonyára az magyarázza, hogy aligha számított bárki is arra, hogy az uniós bürokratáknak majd épp Németországot kell megfedniük. Azt a Németországot, amely az Európai Unió össztermékének egyharmadát adja, és a kontinens messze legerősebb gazdasága, és amely a szigorú pénzügyi fegyelem és a kemény költségvetési fegyelem szimbólumának számított az elmúlt 56 évben. (Az euró alapozásakor inkább azt tűnt valószínűnek, hogy a kilencvenes évek közepéig a notórius könnyű költekezőnek számító Görögországnak vagy Olaszországnak kell majd időnként az orrára koppintani, és nem a kemény maastrichti kritériumokat „kibokszoló“ Németországnak.) A bizottsági figyelmeztetés esetleg befolyásolhatta volna a kibontakozó választási kampányt is, s ezt Brüsszelben nyilvánvalóan el szeretnék kerülni. A „dorgálás“ elmaradása ellenére, vagy inkább éppen azért Németországnak sürgősen rendbe kell tennie közkiadásait. Ha ez nem történik meg, annak messzemenő következményei lehetnek a német pénzügyi szigorba vetett hitre és az euró stabilitására nézve egyaránt. A gazdasági bajok okait keresve az elemzők a világgazdaság lelassulását és az amerikai stagnálást okolják a német recesszióért. Németország a világ második legnagyobb exporthatalma, az USA pedig a német kivitel második legnagyobb felvevőpiaca, így ez az érvelés helyénvaló. Az elmúlt évtized gyenge német gazdasági teljesítményét azonban nem lehet csakis a világgazdasági folyamatok nyakába varrni. 1990-től az átlagos évi gazdasági növekedés 1,5% körül alakult, tehát siralmasan alacsony volt, miközben a munkanélküliség 8-10% körül mozgott, tehát tartósan magas volt. Gazdasági szakértők a német mozdulatlanságot inkább a túlszabályozott munkaerőpiacra, a túladóztatott gazdasági rendszerre, és a - magas adók és elvonások miatt - rendkívül drága és ezáltal versenyképességéből veszítő munkaerőre vezetik vissza. Ezek szerint egy világgazdasági élénkülés csak átmeneti javulást hozhat, és aligha vezet majd tartósan magas gazdasági növekedéshez, új munkahelyek tömeges létrehozásához és a munkanélküliség jelentős csökkenéséhez. Ehhez szükséges lenne az egész gazdasági rendszer jelentős megreformálására. A Schröder-kormány által elfogadott és fokozatosan végrehajtandó terv a vállalati nyereségek után fizetett társasági adó 40%-ról 25%-ra való csökkentésére aligha oldja meg egymagában a problémákat. Inkább csak afféle első lépésként értékelhető, ami sürgős folytatásra vár.