FELJEGYZÉSEK ÚTKÖZBEN: Hidak könyve / A pillér

Néhány éve még kopaszon meredtek a folyóból a kőkockákból rakott pillérei, s ugyanott állok most is, ahol akkor, a nyári szezonban működő italmérés helyett (mely mögé a konstrukció elemeit gyűjtötték a markológépek) csillivilli koktélozó, babának homokozó és minijátszótér épült, papának tequila sunrise, mamának kerevet és kilátás a parton a naplementére.

Bennem a meztelen pillérek látványa kísért. Az a nagynak álmodott ikonikus ufóhíd, mint oly sokaknak, az első pozsonyi emlékem, amelynek a váralja szép része áldozatául esett, mögötte az íves Apolló, amely a kisöcsém lehetne, s itt ez az újrafestett régi veterán, mint egy helyrepofozott világháborús bringa az ószerestől. Nincsen híd az út íve és a pillérek támasza nélkül. Az árva pillérek Újvidékre emlékeztettek, a régi vasúti hídra, amely Budapestet és Zimonyt kötötte össze, míg a világháború alatt fel nem robbantották, amely jellegében megtévesztően hasonlított erre a hídra, és amelynek pillére még mindig ott áll a folyóban. Közben feljebb épül az új híd a Žeželjev most helyett, amelyet 1999-ben bombáztak le. Jé emlékszik a romokra.

Sétálok a parton, nincs velem sem Jé, sem Ju, sem Ja, de L., Zé, és Pé sem. Nem magam, de egyedül vagyok, mint egy pillér az árban. Egy töredék, amelyről hiányzik az átívelő út, egy bálvány az idő sodrában.  Azon töprengek, ahogy a neveket elsodorja az idő, és újakra cseréli. Az 1890-ben befejezett Ferencz József híd a gyalogos-, utas- és vasútforgalom (az ekkor megnyíló Pozsony–Szombathely vonal) számára építtette a vasminiszter, Baross Gábor, előtte csak pontonhíd volt, kissé feljebb. A köztársaság létrejötte után Štefánik nevét viselte, rajta haladt át a várost Béccsel összekötő villamosvonal. A pillérek először a világháború végén árvultak el, a visszavonuló németek ugyanis április 2-án felrobbantották a szovjet seregek előtt az egykori Ferencz József hidat, egy emberöltőnyi idő után. Aztán nem sokkal később Vörös Hadsereg hídjának hívták. A hetedik gárda, a második ukrajnai front és a román tankezred katonái és főleg a német hadifoglyok ugyanis már augusztus 6-án elkezdték a munkálatokat. Néhányan talán a folyóba vesztek végelgyengülésben (is), erről persze nem szólnak források. Az ideiglenesnek szánt új híd fél év alatt el is készült, emberéletnyi ideiglenessége pedig néhány éve ért véget, amikor az italmérés mögött polcolták fel a darabjait. Ekkor már Öreg hídnak hívták, pontosan a rendszerváltás óta.

A villamos már nem közlekedett Bécsig, a síneket 1968-ban szedték fel, a vonatforgalom pedig 1983-ban szűnt meg a hídon. A vasúti forgalmat a Kikötői hídra irányították, a gépkocsiforgalmat pedig az Új híd, az ufós, megnyitása enyhítette1972-ben.
Már évek óta használaton kívül állt a híd, mire az átalakítás elkezdődött. Előbb korlátozták, majd kivonták a forgalmat, végül a városi közlekedést is. Maradtak a gyalogosok meg a bringások. Emlékszem a masszív deszkák ugrálására a biciklikerekek alatt. Aztán már sehol senki. Majd lassan elindult az Öreg híd újítása. Két pillért lebontottak, a hajóközlekedés miatt (a megelőző években már két osztrák hajó is nekiment), egy újat pedig felépítettek, s a vízszintes híd ívet kapott. Aztán vesztegeltek is egy ideig a pillérek körül, avval a gyanúval, hogy a furcsa objektumok a folyó medrében talán világháborús aknák. Nem azok voltak.

A két oldalon szerencsére megmaradtak a vámházak. A pozsonyi parton vámtörténeti (?) múzeum volt, mire azonban elkezdett érdekelni, bezárták. Talán már kinyitott. A ligetfalui oldalon pedig remek étterem volt, ettem ott egyszer. Vissza kéne menni. Talán semmi sem változik, egy-két pillér ide vagy oda. Három éve működik a híd a kerékpárosok és a gyalogosok, meg a Ligetfalu felé meghosszabbított villamosvonal számára, amelynek végállomása az urbánus remények szerint egyszer majd újra Bécsben lesz.
Egyébként pillért építeni a legnehezebb. Egy mesterséges szigetet kell létrehozni a folyó áramában, majd gödröt ásni, és rögzíteni az alapot. Így volt ez a Károly híd, a visegrádi Drina-híd és a pozsonyi új Öreg híd építésénél is, immár a régi rómaiak óta. A második legnehezebb dolog nem a technikai trouvaille, hanem az alkalmazott matematika titka, hogy a két partról épülő híd középen találkozzon. Ezt mondtam Jé-nek az épülő új újvidéki hidat kémlelve, Zé-nek a Neretva mellett, ezt gondoltam, míg Pé-vel átgördültünk a Libenyi hídon, eszembe jutott, amikor Ja-val átsétáltunk a kecskehídon. Mindig elszámoltuk magunkat. Meg kellene írni a hidak könyvét, jut eszembe a sodrást bámulva. Egy-egy híd egy-egy szócikk? Lehetne egy igazi hidipédia. Regényt lehetne talán írni egy-egy hídról, egy törökhídról, ahogy Ivo Andrić tette. Vagy legalábbis verset, mondjuk a vén kőhídról, ahogy Vítězslav Nezval, vagy az új felavatásáról, mint Arany János vagy Guillaume Apollinaire, esetleg a híd pusztulásáról, mint Jasna Šamić tette.
Sorolni kezdem a hidakat, amelyek elmesélték történetüket, amelyeken áthaladtam, és amelyek a Miljackán, a Moldván, a Neretván, a Szajnán, a Drinán, meg a Dunán ívelnek át. És amikor azon töprengek, mi is volt akkor, amikor áthaladtam rajtuk, rájövök, a híd a történetek két partját kapcsolja össze. Pillérei az emberi mikrotörténetek foszlányaiból épülnek, ívei áthidalják a pillanatnyiság sodrását. Az én apró és röpke mostom vagy akkorom története beépül egy korokat átívelő mesébe. 

Száz Pál