Czucz Enikő: Hullámtörő

Szívesen kezdeném azzal, hogy hányadik napja vagyok itt, akárcsak a kutatók a filmekben ábrázolt felfedezőutakon, de erre sajnos, nem emlékszem. Azt mondták, egy különleges látásmód alakul ki, megváltozik az érzékelés, de azon kívül, hogy elvesztettem az időérzékem és néhány emléket, nem vettem észre semmilyen szembeötlő változást. A falon mozgó árnyak körvonalait még most sem látom tisztábban, pedig egy ideje már a fehérségben kell léteznem. Nem értem, hogy és miért jutottam ide, ez az amnézia. Nem értem, miért érzem elviselhetetlenül nyomasztónak azt a környezetet, amelyet a nagy kollektív kulturális tudás alapján a tisztasággal kéne asszociálnom. Ez lesz a megváltozott érzékelés. A szín nem idegen, az árnyalatot is ismerem. A magnólia legvilágosabbika. Majdnem ilyen lett a plafon a fürdőszobában. A tojás csaknem beleveszik a háttérbe, bár a héj színezete azért valamivel sárgásabb. Biztosan nem házi, nagytermelőtől lehet, a felület színétől agresszíven elütő piros számsornak azonban, ami az áruházakban kapható tojások sajátja, nyoma sincs. Egyediségét a jelöletlenség adja. Ez hülye gondolat, valószínűleg az izoláció beszél belőlem. Két fekete folt is segíti a megkülönböztetést, egy középen, egy a tetején. De az is lehet, hogy foltból is csak egy van, az vándorol, mert úgy helyezkedik el, hogy csak egyet látok, bárhogy forgatom is. Akárhogy is, ez jelnek számít.

Véletlenül sem lépek rá, majdnem mindig sikerül ügyesen körbetáncolnom. Egyszer rúgtam el véletlenül, arra már nem emlékszem, mikor, de soha többé, és ez szerintem egészen jó aránynak mondható. Szeretem azt hinni, hogy tudtomon kívül is előre készültem, már az idekerülésem előtt gyakoroltam a tudatosítását, és hogy volt értelme a különbségfelismerős applikációval tölteni az időt. Több évig tartó programon vettem részt.

A józan ész azt mondja, tegyem el az útból, de nincs hová. Nincs egy sarok, s egyetlen bútor sem szűkíti tovább az egyébként nem túl tágas teret.  Ez vigasztal. A nappaliban egy év után és minden igyekezetem ellenére sem tudtam kitalálni a könyvespolcok, az íróasztal és a kanapé optimális elrendezését. Ahányszor belépek, összeszorul a gyomrom. Valami nincs jól abban a szobában. Általában nem vonz a spiritualitás, mégis úgy érzem, hogy akadályoztatott az energiák szabad áramlása. Van egy rés, ahol elszökhetnek vagy egy szakadás, amely megtöri a teljességet. Megpróbáltam képekkel és polcokkal kitölteni, de a hiány megmarad. Nem áltatom magam, valószínűleg csak a lakberendezői érzékem hiányzik. Az első magyarázat mindenesetre tetszetősebb, mint a saját esztétikai képtelenségem. Nem tudom, hogy a tojás teszi vagy a hely maga, de itt mintha megszelídülnének az energiák. Más frekvenciára kerülnek. A hely eleve furcsa, a határai rugalmasak, visszadob, ha arccal megy neki az ember, enged a fala, ha nekidől, és akár félig fekvő pozícióba is le tudja magát tornázni. Inkább sátor, mint szoba, vagy egy fordított elven működő vízágy, a tér alig érzékelhető, a határai szemmel kivehetetlenek. Látásom helyett inkább a tapintásomra hagyatkozom.
A tojással semmi nem történhet, ami eddig meg ne történt volna. Ezt mondták, amikor kiszóltak belőle. Az egyik tisztán kivehető mondat ez volt a háromból. Az utolsó érthető mondat a sajátom, de csak egy a sok közül, a többiben ugyan felismertem a hangom, de a szavakat alkotó elemek mintha összekeveredtek volna a véget nem érő tengermorajlás háttérzaja előtt. Talán ha összetörném, újra rezegnének a hangszálaim, és érthetővé válnék. Mégis furcsa lenne rálépni. Irtózok a gondolattól, még ha néha közel járok is hozzá. Amikor mozdulna a kezem, émelygés fog el. Mintha a fogaim köpném ki egyenként. Mintha valami meglazult volna bennem. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a megsemmisítés különböző módjaival különböző mértékű az ellenkezésem is. Nem akarom, hogy a talpam alá kerüljön. A pusztításnak ezt a módját különösen kegyetlennek érzem, és ez akkor sem változik, ha a testsúly lassú és egyenletes előrehelyezése, és akkor sem, ha gyors és határozott mozdulat okozza a képzeletbeli roppanást. Azt még azért el tudnám viselni, ha a falhoz vágnám. Nem idegen tőlem az impulzív viselkedés, meg tudnám magamnak magyarázni. Tojás odaszáradt nyomai kétség nélkül feldobnák a fehér felületet. Sejtéseim szerint a dolog, amelyet a tojás belső tere körbezár, s amely néha sziszegő hangot hallat, nem teljesen ártatlan, így talán a cselekedet indokoltsága is az erkölcs szürke zónájába esne. Nem hibáztatnám magam, és nincs itt senki, hogy a szememre hányja vagy felelősségre vonjon. Persze az is elképzelhető, hogy álmodom, és úgysem számít semmi, amit itt teszek. Egyel több ok.