Vissza a szocializmusba?

A régen minden jobb volt szemlélet nemcsak a posztszocialista országok lakosainak idősebb nemzedékére jellemző. Csupán annyiban különbözünk a szerencsésebb fejlődésű államokban élő polgároktól, hogy nálunk az ötvenen túliak nagy része úgy véli: kifejezetten a szocializmusban volt minden jobb. Ez a biztonság, állandóság, egyenlőség utáni nosztalgia máig sokak politikai preferenciáit befolyásolja, és az ügyes politikusok jól rá is tudnak játszani. Pedig mint minden nosztalgiát, ezt is csak az időbeli távlat teszi széppé és vonzóvá, a valóság szürke, szomorú és szegényes volt.

Olcsó élelmiszer, teljes foglalkoztatottság

Február 25-én lesz hetven éve, hogy a kommunisták átvették Csehszlovákiában a hatalmat, és elkezdődött a sivár, ámde kiszámítható világ, amelyben negyven évig éltünk, s amelyet sokan az elmúlt majd harminc évben is visszasírtak. Az olcsó élelmiszereket, a teljes foglalkoztatottságot, a jobb minőségű műszaki cikkeket, a fejlett ipart. Hogy ennek nagy része csak illúzió volt, a valóságban sokkal többet dolgoztak az emberek sokkal silányabb termékekért, azt tények igazolják, de a hit ellen nem léteznek érvek, ezért ma is a lakosság negyede gondolja azt, hogy ha még mindig a kommunizmust építenénk, sokkal jobb dolgunk volna.

A Szlovák Tudományos Akadémia Szociológiai Intézetének tavaly közzétett tanulmánya szerint azonban a szlovákiai polgárok fele úgy véli, hogy számunkra valamiféle harmadik utas megoldás, a kapitalizmus és a szocializmus optimális elegye volna megfelelő. Miroslav Tížik, a tanulmányt kidolgozó csoport vezetője szerint ez azt jelenti, hogy mindkét rendszerből csak azt mazsoláznánk ki, ami megfelel nekünk: a szocializmusból a teljes foglalkoztatottságot és az alacsony árakat, a kapitalizmusból a nyitott határokat és az árubőséget. Mint kiderült, a demokráciát és a szólásszabadságot nem értékeljük nagyra, de ez azzal is összefügg, hogy az elmúlt években gyakran kellett csalódnunk politikusokban, s annak is gyakran voltunk tanúi, hogy aki él a szólásszabadság jogával, azt megtorlások érhetik. „Csak azt nem tudatosítjuk, hogy ezeket a politikusokat mi választjuk, és ha a korrupciót, hatalommal való visszaélést többen bírálnák, az elégedetlenek száma elérné a kritikus tömeget, amelyet már nem lehet megfélemlíteni” – magyarázza az akadémia munkatársa.

Életszínvonal kérdőjellel

Családja gazdasági helyzetét a megkérdezettek több mint egyharmada jobbnak látja, mint a szocializmus idejében, főleg azt értékelik, hogy az üzletekben nagyobb a választék. Negyvenöt százalékuk viszont úgy érzi, hogy kicsúszott a talaj a lába alól, és elveszítette a biztonságérzetét. „A szocializmus iránti nosztalgia a kilencvenes években nagyobb volt Szlovákiában, mint Csehországban, mert úgy éreztük, többet veszítettünk, és sokkal lassúbb, fájdalommentesebb átmenetet szerettünk volna. A csehek viszont radikális változást akartak, minél gyorsabb visszatérést a masaryki köztársasághoz, mert a 70-es, 80-as években érzékelték, hogy rosszabbul élnek, mint egykor a szüleik, nagyszüleik. Szlovákiában ez nem így volt, hiszen a szocializmusban csak a lakosság elenyésző hányadának az életszínvonala csökkent a felmenőiéhez képest, sőt a legtöbben akkor tudtak továbbtanulni, kaptak lakást, vették meg az első autójukat. A kétezres években kiegyenlítődött a helyzet, most pedig az lehet mondani, hogy a csehek sokkal nagyobb nosztalgiával tekintenek a szocializmus vívmányaira, mint a szlovákok” – mondja Michal Vašečka szociológus, a brünni Masaryk Egyetem Szociális Tudományok Karának oktatója.

Katyvasz a fejekben

Hogy Szlovákiában ma már kevesebben sírják vissza az előző rendszert, azt Vašečka azzal magyarázza, hogy az itteni politikusok képesek olyan különböző rendszerek ideológiáit összekapcsolni, amelyeknek semmi közük egymáshoz, sőt szemben álltak egymással, s mindegyikből azt kínálják, ami tetszetős. „Ezeknek az embereknek nem okoz gondot egy mondaton belül pozitívan nyilatkozni a szocializmusról, a fasiszta szlovák államról és a mai demokratikus berendezkedésről. Azt gondolom, nekünk, szlovákoknak különös képességünk van arra, hogy minden rendszerből a nekünk megfelelőt vegyük ki, és folyamatosan győztesnek érezzük magunkat. A pártjaink három-négy egymástól gyökeresen eltérő rendszert képesek egy katyvasszá gyúrni, összehangolni egymással ellentétes történelmi eseményeket és személyiségeket, s nekünk ez megfelel. A nagy és megalkuvó szlovák lélekben megfér egymás mellett Štefánik és Tiso, a szlovák nemzeti felkelés és a fasiszta szlovák állam. Ez Csehországban elképzelhetetlen.”

A szlovákiai szemlélet szerinte kizárja ugyan a drámai fordulatokat, mert mindent elfogadhatónak tart, ezért nem radikális, de nem is következetes. A csehek fekete-fehéren látják a világot, ezért radikálisabbak is – legyen szó akár szocializmustól, akár demokráciáról. A szocializmus iránti nosztalgia a szlovákoknál óhatatlanul összekapcsolódik a Csehszlovák Szocialista Köztársaság utáni vágyódással, mert vitathatatlanul azok közé a kevesek közé tartoznak, akik 1945 után jobban éltek, mint előtte a többségében földművelő őseik. „A cseheknek más viszonyítási alapjuk volt: ők mindent az első köztársasághoz hasonlítottak, amikor minden szempontból a fejlett Nyugathoz tartoztak” – magyarázza a szociológus.

Oda a biztonságérzet

Michal Vašečka szerint a szocializmusból a demokráciába való átmenethez mindenekelőtt az szükséges, hogy kiépüljön a megfelelő infrastruktúra – utak, gáz- és vízvezetékek, lakások –, mert az emberek elsősorban ebben látják a fejlődést. „Ami a kulturális, társadalmi kérdéseket illeti, még nagy a lemaradásunk; egyelőre kizárólag úgy képzeljük el a fejlődést, hogy kevesebbet dolgozunk, és többet fogyasztunk, de ez természetes. Senki sem várhatja, hogy egy nemzedék alatt gyökeresen megváltozik az életszemlélet, mert minden államnak át kell esnie a műszaki, kereskedelmi és fogyasztói modernizáción. Csak ezután alakul ki a társadalmi és polgári öntudat, amikor az emberi jogok érvényesülése és a törvények megtartása is fontos vagy még fontosabb.”

A legutóbbi csehországi parlamenti választások eredménye ezt mutatja, hogy ott még erősebb a múltba révedés, és sokkal fontosabb a biztonságérzet, mint a demokrácia. Michal Vašečka ezt azzal magyarázza, hogy a cseh társadalom már befejezte a modernizációs folyamatot, most már sokkal nagyobb hangsúlyt helyez arra, hogyan működnek a hivatalok, hogyan szolgája az állam a polgárokat, mekkora a korrupció. „A csehek sosem voltak anyagiasak, mindig fontosabb volt számukra az életminőség, a szolgáltatások. Az, hogy olyan pozitívan ítélik meg a szocializmust, nagyrészt azzal magyarázható, hogy összemossák az első Csehszlovák Köztársasággal. Akkor valóban a világ élvonalába tartoztunk az autógyártásban és a háztartási cikkek előállításában. „Az otthon is megbütykölhető Škoda iránt érzett nosztalgia nem feltétlenül jelenti azt, hogy a rendszert is visszakívánjuk, inkább csak azt az időt idézi vissza, amikor még ellenőrzés alatt tartottuk a dogokat. Akkor egyértelmű volt, kiknél van a döntés joga, kihez kell fordulni, ha lakást, autót vagy mandarint akarunk; ma minden sokkal bonyolultabb, és ez meghaladja az emberek jelentős részének a képességeit. Azt az ontológiai bizonyosságot, hogy tudjuk, hová tartozunk, és mire számíthatunk, egyszerűn elveszítettük.”

Mindent összefoglalva, a szocializmusból leginkább a biztonságérzet hiányzik az embereknek, és ezt a politikusok nagyon jól tudják. Erre a nehezen megfogható biztonságérzetre tapintott rá nagyon jó érzékkel Robert Fico is, aki soha nem bírálja a szocializmust, inkább a pozitívumait hangsúlyozza. Michal Vašečka szerint ez részéről nem marketingfogás, hanem őszinte meggyőződés, hiszen azok közé tartozott, akik élvezték a rendszer előnyeit: akkor tanulhatott, araszolt felfelé a ranglétrán. „Ez zavar nála a legkevésbé, mert ilyen tekintetben legalább őszinte. Ha erről a témáról nyilatkozik, biztosak lehetünk abban, hogy a meggyőződése, nem pedig a közvélemény-kutatások eredményei szerint beszél” – véli a szakember.

Összemosott rendszerek

A következő tévhit, amely a szocializmushoz kapcsolódik, hogy ipari nagyhatalom voltunk, fegyvereket, repülőgépeket, hajókat gyártottunk. Ez részben igaz, de a világszínvonalú ipar még az első csehszlovák köztársasághoz kötődik, az ötvenes évektől már csak a KGST-piacon tudtuk eladni a termékeinket. „Csehországban volt a Monarchia iparának fele, és az önállósulás után az új állam ipari nagyhatalommá vált. Az akkor gyártott Škoda Octaviákat a skót farmerek is vásárolták, de a 70-es években elveszítettük a kapcsolatot a nyugati világgal. Azon, ahogy próbáltunk számítógépeket, videólejátszókat gyártani, Nyugaton már csak nevettek, de az emberekben még mindig ott volt az érzés, hogy iparilag önellátók vagyunk, vagy legalábbis voltunk, vagy lehetnénk. Ez az érzés a csehekben ma is nagyon erős, és sokan nem képesek megkülönböztetni, hogy nem a szocializmushoz, hanem a masaryki köztársasághoz kötődik.”

Az „egyenlőbbek” előnye

Épp a hajdani valódi, később viszonylagos ipari fejlettség az oka, hogy a posztkommunista államok közül Csehországban, Szlovákiában és Kelet-Németországban a legerősebb a szocializmus iránti nosztalgia. Michal Vašečka szerint ez nemcsak generációs kérdés, és nem kopik ki a társadalomból, amint kihalnak az utolsó szemtanúk, mert az értékítélet és a kollektív emlékezet közösségeken és családokon belül öröklődik. „Fontos szempont, hogy sokan közvetlenül profitáltak a múlt rendszerből azáltal, hogy a kommunista párt tagjai voltak. Ez a társadalom tizenöt százaléka, amely anyagi háttere és kapcsolatrendszere által később is jól tudott helyezkedni, s ma is meghatározó szerepe van a közvélemény alakításában. Ők gyakran olyan emberek, akik már a szocializmus idejében is Nyugaton tanulhattak (mint a jelenlegi cseh kormányfő, Andrej Babiš), és a társadalmi folyamatok ismerete révén helyzeti előnyben voltak. Akiknek megadatott ez a helyzeti előny – s ma mindkét utódállamban ők vannak hatalmon –, azoktól nehezen várható, hogy bírálják a múlt rendszert. Az ő hozzáállásuk természetesen kihat a választókra is, pontosabban ez oda-vissza működik: az igény szüli a politikusokat, ők pedig tovább táplálják az igényt. Ez pedig mindaddig így marad, amíg lesz valaki, aki emlékezni fog arra, hogy a szocializmusban mégiscsak minden jobb volt, ami pedig nem, azt vagy meg lehetett bütykölni, vagy úgysem lehetett kapni, tehát nélküle is elboldogultunk.”

Tárgyaink és igényeink

A szocializmus iránti nosztalgia jelentős mértékben tárgyakhoz köthető – mutat rá Martin Slosiarik, a Focus Közvélemény-kutató Intézet vezetője. Akkortájt sokkal nehezebben tudtuk beszerezni a műszaki cikkeket, bútorokat, nem beszélve a gépkocsiról. Ha elromlottak, többségüket meg tudtuk javítani őket, és életünk részévé váltak. Ma egy mosógép vagy tévékészülék nem értéktárgy, a legtöbb családban nem kell rá külön takarékoskodni, ha elromlik, azonnal vehetünk újat. Igaz, nem is tudnánk megjavítani, mert sokkal bonyolultabb, mint szocialista elődje. Mégis nosztalgiával gondolunk az első színes Orava tévénkre, amelyre egy évig takarékoskodtunk, első Tatramat mosógépünkre, melyet részletre vettünk, első Trabantunkra, amivel Bulgáriába mentünk nyaralni. Mindez persze azzal is összefügg, hogy akkor voltunk fiatalok, és ezek a tárgyak mind azt jelentették, hogy vittük valamire. Aztán itt voltak azok az apróságok, amelyeket ismeretséggel, pult alól vagy a Tuzexben kellett beszerezni, mint a farmer, a Fa szappan, az Impulse és a Denim spray vagy a banán. Szinte minden jobb minőségű cikkből hiány volt, ezért álltak olyan nagy becsben az eladók, akik az áru egy részét azonnal félretették, a többiért pedig sorban kellett állni. Ennyi igyekezet után érthető, hogy a tárgyak felértékelődtek, de ez mai szemmel nézve nem jelenti azt, hogy jobbak voltak. Inkább csak az igényeink voltak kisebbek, és az egykor vágyott holmiban azt a küzdelmet értékeljük, amelyet a megszerzéséért kellett folytatnunk” – mondta kérdésünkre Slosiarik.

A szoci ikonikus tárgyai

„Cécsko” – műanyagból készült összekapcsolható C betűk. Komolyabb gyűjtőknek minden színben több tucat méterre való volt belőlük. Iskolában, óra alatt előszeretettel cserélgettük őket.

„Remoska” – elektromos sütőedény. Pont egy kalács fért bele, és áramkimaradás esetén – amely akkortájt gyakran előfordult – pechje volt a gazdasszonynak.

Szódásszifon – Ott állt minden konyhapulton, és családi veszekedések tárgya volt, hogy valaki már megint elfelejtett bele patront venni.

Favorit kerékpár – A szerencsésebbek ezt kapták bérmálkozásra, a kevésbé szerencsések a húsvéti locsolással összegyűjtött pénzükből vették meg. A szerencsétlenek pedig várták, míg valaki kölcsönzi nekik egy körre.

Emgeton kazettás magnó – Ó, azok a régi házibulik, amikor a Gyöngyhajú lány tizedik ismétlésekor bekapta a szalagot!

Babetta moped, Pionýr motorbicikli, Škoda 100-as gépkocsi – Ebben a sorrendben lehetett beszerezni, ahogy az ember lassan felfelé araszolt a fizetési listán és a társadalmi ranglétrán.

Digitális óra – Aki számított a nyolcvanas években, annak volt ilyen.

Zacskós tej – Külön erre a célra gyártott műanyag tartóba lehetett beleállítani (már ha a hazaút közben nem folyt bele a bevásárlótáskába).

Válltömés – A nyolcvanas években mindenki nemre való tekintet nélkül kitömött vállú ingben, blúzban, zakóban járt. Dukált hozzá még a lányoknál homlokpánt, a fiúknál makkos cipő és mindkét nemnél „Soltész Rezső-s” dauer.

Botas sportcipő – Évtizedekig ez volt a legtrendibb lábbeli, olyannyira, hogy a fiúk öltönyhöz is hordták.

Hetven éve, puccsal

Februári fordulatként ismerjük a hetven éve, 1948. február 25-én történteket, amikor a Csehszlovák Kommunista Párt átvette az országban a hatalmat. Vezetője, a Moszkvából hazatért Klement Gottwald 1945-ben az ideiglenes csehszlovák kormány miniszterelnök-helyettese lett, majd az 1946-os választások után kormányfő. A kabinetben a számszerűleg kisebbségben lévő kommunisták fokozatosan megszerezték a kulcsfontosságú tárcákat. Gottwald 1948 elején a szovjetek nyomására nem várta meg a májusra kitűzött választásokat, dolgozni kezdett a hatalom mielőbbi megragadásán. A hivatalokban és a rendőrségnél tisztogatások kezdődtek, elbocsátották a nem kommunistákat, hogy a biztonsági apparátust a párt végrehajtó eszközévé tegyék. Elkezdődött az államosítás, Beneš elnök júniusi lemondása után Gottwald vette át a helyét.