Tükörképek

Karlovy Vary több évtizedes „vadászterep” a pozsonyi születésű, nemzetközi hírnevű fotográfusnak. De vissza-visszatérő vendége volt a moszkvai és a velencei s több más európai filmes mustrának. Képei bejárták a világot, most pedig egy róla készült dokumentumportréval utazgat. Fia, Matej Mináč rendezte, nemrég Haifában is bemutatták.

„Jó fesztivál volt – meséli magyarul panyi Zuza, hiszen zsidó családjában a szlovák nyelven kívül a magyar és a német is jelen volt –, de az ottani autópályák is nagyon tetszettek. Azok a virágok, azok a színek az út két oldalán! Nem tudtam betelni velük. A másik nagy élményem: találkoztam két, egykori pozsonyi osztálytársammal. Hogy felismerjem őket, hozták a régi osztályképet. Kettőjük közül az egyik nagyon elegáns volt. Később megtudtam, hogy milyen gazdag. Ő volt az osztályban a leghelyesebb fiú, csak nem kellett nekem, mert semmit nem tudott. Butának hittem, pedig nem volt az. Késve jutott a tudomásomra, hogy nagy volt a lemaradása, mert sokáig volt koncentrációs táborban, de miután hazajött, felvették őt is az iparművészeti szakközépiskolába, amit én egy idő után otthagytam, mert unalmasnak találtam.”

Így kezdődött Zuzana Mináčová, a leghíresebb szlovákiai fotóművész gazdag, kalandokban bővelkedő pályája. Fotólaboránsként vették fel a pozsonyi Koliba filmstúdióba pár évvel azután, hogy otthon talált egy régi, kereső nélküli Kodak dobozgépet, és elkészítette első képeit. Később már rendezők hívták, hogy legyen a standfotósuk, első önálló kiállítása után pedig fogalommá vált a neve. Színészportréival több magyarországi hetilapban, köztük a Film Színház Muzsikában is gyakran szerepelt, és nemcsak a Vasárnapnak, az Új Szónak is régi munkatársa. Jó kedélyű, friss gondolkodású asszony. Humorérzéke a legdrámaibb helyzetekben sem hagyta el.

„Auschwitzban elszakítottak a szerelmemtől, aki annak ellenére, hogy nem volt zsidó, velem jött a táborba. Soha többé nem találkoztunk. Túl kellett élnem. Meghalt a férjem, két gyerekkel, kevés pénzzel itt maradtam egyedül. Nem omolhattam össze. Sok mindenre megtanított az élet. Egyszer lecsapott rám a titkosrendőrség. Jelentéseket kértek a barátaimról. Csakhogy volt egy kollégám, akiről tudtuk, hogy besúgó, és gyenge pillanatában elárulta, hogy az állambiztonsági szervnek nincs szüksége szellemileg nem beszámítható munkatársra. Rögtön másnap felkerestem egy neves professzort a pszichiátrián, és beavattam őt egy nagy titkomba. Elhitettem vele, hogy krónikus kialvatlanságtól szenvedek, és az a kényszerképzetem, hogy valaki állandóan a nyomomban jár. A professzor mindent lejegyzett, és fél tucat gyógyszerrel hazaküldött. Amikor az elvtársak ismét behívtak, megígértem nekik, hogy szükség esetén számíthatnak rám, de ezt el kell mondanom a pszichiáteremnek. Soha többé nem zaklattak.”

Sztárfotós 1968-ban lett, amikor először járt Karlovy Vary fesztiválján. A cseh és szlovák filmesek által megteremtett új hullám akkor érte el tetőfokát, ennek köszönhetően híres színészek és neves rendezők fogadták el a szervezők meghívását.

„Tony Curtis volt az első hollywoodi sztár, akivel dolgozhattam. Elmondta, hogy Kassán született, onnan vándorolt ki a családja Amerikába. Akkor beszélhetünk magyarul – ajánlottam fel neki. Azonnal felcsillant a szeme, és bár meglehetősen szegényes volt a magyar szókincse, jól megértettük egymást. A következő évben már a moszkvai fesztiválra is nagy nevek jöttek, csak a szovjetek mindent és mindenkit igyekeztek eltitkolni. Szervezésben katasztrofális volt az egész. Senki sem tudta, ki jön, hol lesz elszállásolva, meddig marad, mi lesz a programja. Akkreditációs igazolvány nélkül pedig sehova nem engedtek be. Kivezéreltek a csehszlovák filmküldöttséggel, de úgy éreztem magam, mint egy hosszútávfutó az akadálypályán. 1981-ben a Rosszija Szállóban beszállt mellém a liftbe egy ismerős férfi. Tudni akartam, ki ő. Megkérdeztem tőle, beszél-e németül. Nem – válaszolta. Tettem egy újabb kísérletet. Bemutatkoztam, mire ő is mondta a nevét. Amerika Spartacusa volt. Kirk Douglas. Amikor kiszálltunk a liftből, mondta, hogy éhes, éttermet keres. Elvittem őt a legjobb helyre, ahol nagy kanállal lehetett enni a kaviárt, és pezsgőt adtak hozzá. Kirk Douglas eufórikus örömmel ült asztalhoz, és engedte, hogy fotózzam. Tizenöt ével később már a fia, Michael Douglas állt az objektívem előtt, Karlovy Varyban. 2003-ban pedig az édesanyjával, Dianával és a család fekete bárányával, az unokával, Cameron Douglasszel dolgoztam.”

Képei között kincsként őrzi azt a felvételt, amely ékes bizonyítéka annak, hogy Richard Burton, a világhírű angol színész első látásra megszerette. Ez a fotó is Moszkvában készült. Burton ölelését és gyengéd csókját azonban akkor sem felejtette volna el, ha a kép elkallódott volna.

„Rengeteg sztárral volt alkalmam dolgozni már. Gregory Pecktől Robert Redfordig, Woody Harrelsontól Antonio Banderasig, Robert de Nirótól Danny DeVitóig sokakkal összehozott a sors. A nők névsora is hosszú lenne Gina Lollobrigidától Giulietta Masinán át Scarlett Johanssonig vagy Keira Knightley-ig. Mindegyikükről kedves emléket őrzök. Richard Burton nem sokkal azelőtt vált el Liz Taylortól, hogy Moszkvába érkezett. A legszebb férfikorát élte akkor. Leírhatatlanul vonzó volt, kínai selyemből készült öltönyében ragyogóan festett. Ittunk egy vodkát, és megbeszéltük, hogy miután lejön a színpadról, s véget ér a hivatalos programja, elmegyünk vacsorázni. Nem is sejtette szegény, hogy Moszkvában nem lehet csak úgy eltűnni. Ahogy lejött a színpadról, a politikai vezérkar emberei karon fogták, és elvitték ki tudja, hova. Másnap reggel, mielőtt hazarepült volna, többször is keresett telefonon, de csak a szobatársnőmmel beszélt, ő meg nem tudta, hol vagyok. Burton a tolmácsát kérte meg, hogy juttassa el hozzám a telefonszámát, és ha Amerikában járok, okvetlenül hívjam fel őt, és boldogan találkozik velem. Miután elutazott, akkor tudtam meg, hogy csak egy napra szóló meghívást kapott Moszkvába.”

Képein kívül Zuza asszony közvetlen egyéniségéről, páratlan kommunikációjáról is híres. Angolul csak pár félmondatot tud, oroszul valamivel többet, németül folyékonyan beszél. Lehetne egy sajátos nyelvi mixtúrája, de eszébe sem jut keverni az egymástól távol eső nyelveket. Ezért aztán marad a szlovák. A színtiszta szlovák. Azzal hozza helyzetbe az egyébként megközelíthetetlennek tűnő hollywoodi sztárokat is. Nincs ember, akit ne tudna levenni a lábáról. Mindig jókor szólal meg, mindig pompás ötlettel áll elő, és mindig megértésre talál. Fiatalabb kollégái, akik nemhogy követni, megközelíteni sem tudják a tempóját, már megszokták: panyi Zuza majd úgyis megoldja a helyzetet, ha ő megjelenik, a protokoll nem húzódik el, és nincs az a kőszívű, morózus híresség, akiből elő ne tudná csalni az egyszerű, esendő embert.

„Christopher Walken nem tartozik a legbarátságosabb hollywoodi sztárok közé, minden filmjében pokolian ellenszenves figurát játszik. Én megkértem őt, hogy vegyen a szájába egy szál rózsát, azzal szeretném fényképezni. Készségesen megtette. A nemrég elhunyt Eli Wallach minden szavamat értette, pedig végig szlovákul társalogtam vele. Kérhettem tőle bármit, azonnal csinálta. A körülötte állók azt hitték, szlovák gyökerei vannak, és nem felejtette el az anyanyelvét. Jude Law és Jamie Dornan is remek partnerek voltak a munkában. Vagy Bohim Hrabal és Gabriel García Márquez. Matej fiam ötlete volt, hogy a hétszáz zsidó gyereket megmentő Nicolas Wilsonról készült filmjében a dalai láma is megszólaljon. Ez sikerült is, de Matej csak egyetlen kérdésre kapott lehetőséget. A dalai láma meg is válaszolta a kérdést, csak nagyon általánosan. Matej pedig nem hagyta annyiban, tovább faggatta őt, a titkár tiltakozása ellenére. Mire a dalai láma csak annyit mondott: »Hagyd a fiatalembert! Majd ha elégedett lesz a válaszommal, nem kérdez többet.« Hasonlóan kellemes meglepetés volt az angol királynő, II. Erzsébet is, akit pozsonyi látogatása során fényképezhettem. Más színészeket fotózni és egészen más közéleti személyiségeket. Scarlett Johansson tizenhét éves volt, amikor fényképeztem. Karlovy Vary legpatinásabb szállodájában, a Puppban bakfisnak nézte őt a pincér, és a gyermekétlapot adta a kezébe. Richard Gere, miután fotóztam őt, megkérdezte, hogyan szólíthat. Másnap már hangosan üdvözölt, hogy Zuza, Zuza!”

A fotográfus szemével. Ez a címe Matej Mináč édesanyjáról készített dokumentumfilmjének. Panyi Zuza nem akarta ezt a filmet Nem akart emlékezni a múltra, Auschwitzra, a túlélésre, de azután, hogy kiszakadt belőle egy fájó történet, Matej valósággal belerángatta a forgatásba. Édesanyja, bár egész életét a filmnek szentelte, tiltakozott. Nem akart szerepelni. Soha nem vágyott arra, hogy a kamera előtt álljon. Ám egy ponton túl már nem volt megállás. Nem léphetett vissza.

„Matej tátott szájjal hallgatta a történetet, amelyről sokáig nem tudott, hiszen neki sem meséltem el. Hogy az első szerelmem mire volt képes értem. Lenyűgözte őt az is, hogy a kommunizmus legsötétebb éveiben is képes voltam alkotó munkát végezni. Nevetve emlegette Billy Wildert, aki a Van, aki forrón szereti után azt nyilatkozta, inkább öngyilkos lesz, csak ne kelljen még egyszer Marilyn Monroe-val dolgoznia. Szerinte velem sem könnyű. Mérhetetlenül bosszantotta őt, amikor a forgatás felénél bejelentettem, hogy ennyi elég, van már anyaga bőven, hagyjon végre békén. Auschwitzba nem is akartam elmenni vele. Hónapokig mást sem hallott tőlem, mint hogy egy ilyen utazásra engem nem lehet rávenni. Aztán mégis megadtam magam. Szerencsére nem sok időt töltöttünk ott, mert azt mondtam: »Ha sokáig faggatsz, itt, a szemed előtt fogok elpusztulni.« Láttam rajta, hogy ő sem érezte jól magát, amikor ott jártunk. Ideges volt. Az a hely még ma is elrettentően hat az emberre.”

Matej bátyja, Ján Mináč Kanadában él. Matematikus. Panyi Zuza is elköltözött már Pozsonyból. 1992-től egy Prága melletti kis falu lakója. A szlovákiai politikai események miatt döntött így. Mások nyugdíjba mennek abban a korban, amikor ő hazát cserélt, és új helyen kezdett új életet.

„Elég volt egyszer megélnem azt, amit megéltem. Látom, mi zajlik otthon, melyik párt került be a parlamentbe. Sajnálom, hogy 2016-ban még mindig itt tart Szlovákia. Köszönöm, ebből én már nem kérek.”