Szüreti szomorúság

Három nagyra becsült, szeretett Ember. Három kivételes személyiség. Származástól, rangtól, hivatástól, életkortól függetlenül nagyon rokon lelkek. Azt a bölcsességgé emelt illyési két sort hitelesíti életük, mely szerint hogy a nép fia vagy, igazolnod, sejh, ma nem azzal / Kellene: honnan jössz, – azzal, ecsém: hova mész! Egy kispolgári, egy nemesi és egy kisebbségi család fia (lánya), egy író-műfordító köztársasági elnök, egy világviszonylatban ismert és díjazott író és egy pozsonyi magyar tanítónő. Ez az elmúlt hetem szomorú hozadéka. Ami számomra összeköti őket, a tartásuk. Egyformán képviselik a rendet, a hűséget, a szívet és az észt. Az emberséget. Ők nem lehajolnak a kicsihez, ők felemelik magukhoz.

A mindenki Árpi bácsija nekem A köztársasági elnök. Már akkor is megsirattam, amikor a hivatali ideje lejárt. Személyesen őt nem adatott meg ismernem, személyes tapasztalatom, egy pici, vele mégis van. Az Új Szóban szerkesztettem akkor a Családi Kört. Valamilyen alkalomhoz remek novellát találtam. Tőle. Bajban voltam, a szerzői jog nála, nem közölhetek csak úgy élő írót, a honoráriumalap meg már akkor is, ott is igen szűk volt. Gondoltam egyet (nem kerül semmibe), írtam egy levelet a hivatalos e-mail címére, csak a magam megnyugtatására (nem fog egy elnök ilyenre válaszolni), közben kerestem serényen a szöveget, valami mást, hasonló témájút helyére az övének. Hát válaszolt. Sorait időközben megzabálta a vírus, de emlékszem, milyen meleg hangú válasz volt. A nevemen szólított, és azt írta, neki megtiszteltetés (!), ha kiválasztom. És ha kérhetne valamit cserében, az egy példány volna abból az Új Szóból. Hát így szerepelt Göncz Árpád mint szerzőm az életemben is. Halálhírére Magyarország-szerte tömegek gyűltek össze, hogy fejet hajtva kifejezzék tiszteletüket iránta. Legtöbbet idézett kijelentése nem véletlenül ez: „Ha szolgálni kívánok valakit, azokat kívánom szolgálni, kiknek szolgájuk nincsen: a védteleneket. Akiknek sem a darutollas úri világban, sem az egyenlők közt egyenlőbbek világában nem jutott jó szó.” Ígéretét is beváltotta.

Esterházy Péter nekem AZ író. Ezt már jól tudják Önök is, ő is, kamasz lányos rajongásomat (bármilyen mulatságos lehetek is) nem tudom leplezni, főleg, amióta személyesen is megadatott megismernem. Róla most csak annyit, hogy az egészségi állapotát illető rossz hír pont a születésnapomon fröccsent szét, mint a sósav, marva bele darutollas és egyenlők közt egyenlő olvasóiba egyaránt. Meredten ültem, mint a kőszikla, ugyanakkor a kezem remegett. Pillanatok alatt sok ezerre duzzadt a Péter, gyógyulj meg! szolidáris óhajoldal követőinek száma, az érte imádkozóké pedig azóta is nő. Péter meg fog gyógyulni. Mert akarom. Mert nagyon sokan akarjuk.

Mag Valéria nekem A pedagógus. Nem tudom, ismerte-e Göncz Árpád itt idézett vallomását, de ő pontosan aszerint élt. Ő nem csak oktatott, tanította a magyar nyelv és irodalom szépségeire gyerekeinket, oldotta fel előttük a nehézségeit, ő teljes lelkével, személyével ott volt köztük, velük lélegzett. Gyerekeim szerint minden tanárnak megvan a maga kevésbé kedvelt tanítványa, akire mintha pikkelne, és minden diáknak is megvan a maga ugyanilyen tanára. Az egyetlen kivétel Mag tanárnő. Ő mindenkit szeretett, és őt is mindenki szerette. Én még életemben nem láttam ennyi iskolást és volt tanítványt sírni, mint az ő temetésén.

Ilyen szomorú nekem most ez az idei szüret. És még az apám telepítette, anyám gondozta szőlő sem kell már.

Senkinek.

Cs. Liszka Györgyi főszerkesztő

VASÁRNAPra biztosan változik az időjárás – jegyzi meg ilyenkor, pedig természetesen semmi sem bizonyos

Emma Donoghue: Hétpecsétes titok