Mindenki idegen

És könnyű ilyen pozícióból tanácsokat adni emberségről, felebaráti szeretetről, Isten egyenlő teremtményeiről papolni, mint ahogy könnyű egy kiegyensúlyozott házasságból nagy okosan ítélni megtévelyedett eleveneket és holtakat. Tényleg tudom. Ha a saját bőrömön nem tapasztaltam is a végeérhetetlen zaklatást, mert közvetlenül csak olyan romákkal kerültem kapcsolatba, akiknek sosem a romaságuk jut eszembe, ha gondolok rájuk: Farkas Ircivel, a jó lelkű, kedves lánykával még a gimnáziumban, Rigó bácsival, a segítőkész püspöki szomszédunkkal, Tóbiással, a remek főztjéről Önök által is ismert nagyszívű, nagyvonalú mesterszakáccsal; azért volt bizony kellemetlen tapasztalatom is. Sosem felejtem el például, szintén még Pozsonypüspökin, ahol valaha laktunk, és igen, ahol az a mesebeli óvoda volt (van?) mindkét gyermekem második otthona, hogy milyen csapzottan ért haza nem egyszer a nagyobbik, hatévesünk a rajziskolából. Mert megkergették a cigány gyerekek, lökdösték, el akarták venni az óráját. Pedig neki akkor az jelentette az intelligencia netovábbját, hiszen rajta kívül nemigen ismerték még kortársai az időmérés e klasszikus, számlapos, kétmutatós módját. Ő meg ennek köszönhetően azt is percre pontosan meg tudta mondani, mikor kezdték követni, értek hozzá egyre közelebb, mikor lökdösni, s mikor eredt futásnak, holott akkor még ez a mozgásfajta nem tartozott a prioritásai közé. (Lehet, hogy itt keresendőek a maratonok gyökerei?) Mindenesetre egy idő után már csak kísérettel járhatott, hiába volt, mert akart önálló lenni oly korán. És igen, én is féltem azoktól a cigány gyerekektől. Szemtelenek voltak, és tolakodók. Miután viszont látták, hogy sem ellenállást, sem haragot nem táplálok irányukban, egyszerűen ignoráltam őket, abbahagyták. Tovább nem voltunk érdekesek a számukra. Aztán nem közvetlenül ugyan (mondhatnám cinikusan, hogy hál’ Istennek, de nem mondom, hiszen Isten útjai kifürkészhetetlenek), rokoni érintettségben is tapasztaltam olyat, hogy teljes szívvel meg tudom érteni a hajdani komáromi levélírót, és még együtt is tudok érezni vele. Már a lakótelepi társasház bejáratán sem volt egyszerű bejutni hozzájuk, ott ült ugyanis a küszöbön, szétterpesztett, kinyújtott lábbal egy nagy, hasas férfi, félelmetes tekintettel, egyáltalán nem zavartatva magát az érkezők, a bejutni kívánók által. Mellette a járdán a felesége (illetve egy nő), szintén nem kicsi és nem lapos, meg vagy öt-hat gyerek, aprók és nagyobbacskák hangosan lármázva, ugrálva, mindnek egy-egy biciklije, rollere, kisautója, babája, ugyancsak a bejáratnál a járdán. Meg még ettek is, kolbász- és fokhagymaszag az egész lépcsőházban, tartalmukat vesztett csomagolóanyagok, morzsa, maradék szanaszét. Aztán ha az ő rokonaik jöttek hozzájuk látogatóba, akkor tömve volt a lépcsőház komákkal, apróhaddal, nem csináltak ők semmi rosszat, csak örültek egymásnak, jó hangosan kommunikáltak, énekeltek, vigadtak megnagyobbítva nyitott lakásajtajuk által az ekkora vendégfogadásra kissé kicsiny teret. Éltek. Az ő szokásaik, kultúrájuk szerint. A rokonok (az enyémek) végül elköltöztek. Hangulatos, mesés otthont varázsoltak egy közeli kistelepülésen maguknak, ezért is ismételném meg a tézist: Isten útjai kifürkészhetetlenek. Szinte irigylem őket, hol és hogy laknak.

Úgyhogy túdom, túdom én, mint a vadgalamb, el is hiszek, meg is értek mindent és mindenkit, ám továbbra is tántoríthatatlan vagyok abban, hogy a harag s a gyűlölet nemhogy nem old meg semmit, ellenállást, még nagyobb haragot és gyűlöletet szül. Márpedig azt valakinek előbb-utóbb meg kellene állítani. Mert bizony mondom néktek, most, hogy jönnek a menekültek, hirtelen senkit sem zavarnak a romáink, aztán, ha elmennek, megint elővesszük őket, de vigyázat, őutánuk mi következünk. Mert mi is idegenek vagyunk.

Valakinek.

Cs. Liszka Györgyi főszerkesztő

VASÁRNAP ne lopj, ne verj meg senkit, mert hat nap mindenre elegendő…

Rejtő Jenő: Az elátkozott part