MI KÉNE MÉG?

Ha nem, akkor beavatom Önöket. Szükségünk lesz hozzá két papírlapra, ceruzára, némi időre és a józan eszünkre. Az egyik lapra írjuk össze mindazt, amiről úgy gondoljuk, hogy elkerülhetetlenül szükségünk lenne rá ahhoz, hogy jól érezzük magunkat a bőrünkben. Mindazt, ami nélkül nem tudnánk elképzelni a mindennapjainkat. Mindazt, aminek megléte és birtoklása megelégedettséggel, mi több, örömmel töltené el a lelkünket, tudatunkat. Azaz vegyük számba, hogy mi minden és a mi mindenből mennyi hiányzik még ahhoz, hogy elkezdhessük végre otthon, a helyünkön érezni magunkat. A másik papírlapon foglaljuk össze javainkat, mindent, ami rendelkezésünkre áll, szolgál bennünket. És kezdődhet a játék. A két listát módszeresen és figyelmesen vessük össze, vizsgáljuk meg az eltéréseket.

Kertész Imrétől olvastam a következő gondolatot. „A boldogság igénye alighanem a legsúlyosabb belső küzdelmet rója az emberre. Azt, hogy önmagát önmagával roppant igényei mértéke szerint elfogadtassa, hogy a minden emberben benne élő istenség mintegy magához emelje az esendő személyt.” Szépségesen megfogalmazott, fájdalmasan igaz kritikája ez korunk emberének. Valójában a mi játékunk is ezt a gondolatot próbálja a maga eszközeivel megközelíteni, valamiképpen megérteni, feldolgozni. Azt, hogy mit is tartunk alapvetően fontosnak, meghatározó jelentőségűnek az életünkben. Azt, hogy tisztában vagyunk-e az érték és a mérték fogalmával. Azt, hogy tudunk-e, akarunk-e még értelmet adni az időnek, mely számunkra megadatott. Mert akárhogy fáj is, be kell vallanunk egymásnak, de legfőképpen önmagunknak, hogy nagyon hosszú ideje már csak kifelé (vagy visszafelé?) fejlődünk az ép elme diktálta rendből. Természetesen evvel kapcsolatban is érvényes az akinek nem inge, ne vegye magára. De akinek inge, az próbálja meg végiggondolni a saját életére levetíthető tanulságot. Mert tény, hogy egyre kevesebbet beszélgetünk, hovatovább már csak hallgatni tudunk nagyszerűen egymás mellett. A látványosan leépült szókincsünkkel aztán már akkor is csak bajosan tudjuk kifejezni a mondanivalónkat, amikor szólnunk adatik. A gondolkodásról eleve leszoktunk, beérjük azzal, amit a média sugall. Saját véleményre nem telik. Olvasásra egyáltalán nem jut időnk, vagy nincs is meg rá bennünk az igény. Hadilábon állunk az írással, a helyesírást is beleértve. Amióta a levélírás mint műfaj kiment a divatból, leszoktunk arról is, hogy formába öntsük, megfogalmazzuk életünk dolgait, érzéseinket, elképzeléseinket. Évek óta csak a távirányító, a világháló, a mobiltelefon és az egyéb időrablók nyújtotta szórakozások bűvkörében élünk. Ezek a modern kor vívmányai. Ezek biztosítják a mi fokozatos, egyre jellemzőbb leépülésünket. Ezek garantálják elsilányulásunkat. Emberi, erkölcsi, érzelmi, értelmi tekintetben. Mindennapi tapasztalat, hogy minél jobban élünk, gyarapodnak anyagi javaink, annál gyorsabb ütemben ürülnek ki, tűnnek el belső értékeink. Mindezek után nem csodálkozhatunk, ha ilyen lelkileg és szellemileg legyengült állapotban nagyon könnyen kiszolgáltatottá válunk, prédává, áldozattá, vagy ezzel párhuzamosan gazdag szegényekké. Vagy szegény gazdagokká? Erre a választ (talán) csak „a minden emberben benne élő istenség” tudja.

Kedves családtagjaim a VASÁRNAPban! Lássunk hát hozzá, játsszuk most azt, hogy MI KÉNE MÉG? Közben ne feledjük: az életünk a tét. AZ AZ EGY.  

Tisztelettel: Váji-Nagy Valéria

Kassán, 2015 októbere (VASÁRNAP)

Szombat-VASÁRNAPra mindig magától összeáll, VASÁRNAP este én csak ésszerű sorrendbe rakom a következő heti programot.

Galgóczi Erzsébet: Kettősünnep