Mézeskalács szívet küldök...

„Andreának hívnak, nyitrai vagyok. Elcsábított a mézeskalács illata, s amennyire két kisgyerek mellett az időmből telik, szabadon engedem a fantáziám.”
Kicsi korától imádott rajzolni, festeni, kedvelt mindent, aminek köze van az alkotáshoz – árulja el magáról Andrea Pribilincová a honlapján, amelyet egyre többen látogatnak. Neve előtt mérnöki cím áll, mestersége kertészmérnök, kitüntetéssel végezte az egyetemet, azt viszont csak az őt közelebbről ismerők tudják róla, hogy Szöul gyalogló olimpiai bajnokának, Jozef Pribilinecnek a felesége. Mivel férje sokat van távol, nem könnyű időt találni a beszélgetésre. Délidőben sikerül, amikor a nagyobbik, négy és fél éves Dominik Filip még óvodában van, a még nem egészen kétéves Nikolas meg épp elaludt. A mézeskalácsok ideje pedig általában késő este, legtöbbször éjszaka jön el, amikor a két apróság az igazak álmát alussza.

Elcsábította a mézeskalács illata
Tavaly októberig Andrea szüleinél laktak, családi házban; akkor költöztek saját otthonukba, amely ugyan nem annyira tágas, de az övék. Az előzőnek az volt az előnye, hogy Andrea kiélhette magát a kertben, amit csak elképzelt, mindent megvalósíthatott („ott nem kellett félnem attól, hogy elrontok valamit”). A panelházban nincs kert, talán ezért talált magának valami más szórakozást. Ő úgy véli, véletlen volt a találkozás. „Közelgett a karácsony, gondoltam, hogy egy kis ünnepi légkört varázsolok a lakásba. A mézeskalács illata csábított, nekiláttam sütni, különböző alakokat formáztam a masszából, aztán cukormázzal díszítettem, ezt még jobban élveztem. Amikor a barátok, ismerősök meglátták őket, nem győzték dicsérni, s rábeszéltek, hogy készítsek nekik is. Óriási meglepetésemre egy ismert tenorista a tokiói szimfonikus zenekar tagjainak is az én mézeskalács szíveimet küldte karácsonyi ajándékként.”
Jött a karácsony, egyre bátrabban szabadon engedte a fantáziáját, s a rokonok, barátok lelkendeztek, mindenki örült az ajándéknak. Az ünnepek elmúltával újabb és újabb témákat talált. Születés- és névnap, húsvét, keresztelő, gyermeknap – sok volt az alkalom, s a tésztából bármit lehet formázni. Laposat, háromdimenziósat, festve vagy díszítve, csak egy kis képzelőerő kell hozzá. És nem utolsósorban nagy-nagy türelem és rengeteg idő, mert sok bajlódással járó munka. De megéri. A hölgyek, akik karácsony előtt mézeskalácssütésre adják a fejüket, minden bizonnyal igazat adnak nekem. Hát még ha egy pillantást vetnek azokra a darabokra, amelyeket Andrea kicicomázott! Mindegyik egy kis művészi alkotás... „A háromdimenziósak elkészítése nem egyszerű, nem lehet egyszerre sütni a kisebb és a nagyobb részeiket, és a sütés után meg még több piszmogás van velük: le kell reszelni, meg kell vágni őket, hogy pontosan összeilljenek, a díszítés csak aztán jön. Egy-egy bonyolultabb darab díszítése, festése, elkészítése három, négy, sőt öt órát is eltart. Persze ennyi időt egyhuzamban nehezen tudok szakítani. A versenybe benevezett macin másfél hétig dolgoztam.”

Az éjszakából ellopott órák
Andrea azóta, hogy rabul esett szenvedélyének, nem nagyon aludta ki magát. De hát valamit valamiért, mondja. „Ha az ember akar valamit, arra nem sajnálja az időt, ha másképp nem megy, az éjszakából kanyarít le néhány órát. Tele van a fejem képekkel, elképzeléssel: nekem ez kikapcsolódás, pihenés, menekülés a mindennapi gondok elől. Úgy, mint minden más kedvtelés. Csak az a baj, hogy a nap nem negyvennyolc órából áll, mert így ahhoz, hogy mindazt megvalósítsam, amit szeretnék, s közben a gyerekekről, a családról, a háztartásról is gondoskodjak, nem elég. Esténként, amikor elaltatom a gyerekeket, mese közben csak úgy röpködnek a fejemben a képek.” Megesik, hogy még az esti mese is mézeskalács házikóról szól? „Nem, mert a fiúkat inkább az autók, a repülőgép, az állatkák érdeklik. Annyira azért még nem torzult el a gondolkodásom, hogy a mesébe is belevigyem a saját szenvedélyem.”
Hihetetlen, de eddig még soha nem esett meg, hogy megégett volna a tészta, vagy nem sikerült. Babonából gyorsan le is kopogja. Nem süt mindennap, inkább egyszerre nagyobb adagot – egyébként a tészta a hűtőszekrényben (nem a mélyhűtőben!) sokáig eláll –, s aztán fokozatosan ragasztja, díszíti, festi. A tárolás nem kis gond: készítményei egyrészt sok helyet foglalnak, másrészt törékenyek. Főleg a háromdimenziósakat külön-külön dobozba kell rakni, s lehetőleg jó magasra tenni, a szekrények tetejére, a legfelső polcokra, hogy a gyerekek ne érjék el, mert a kisautók, állatkák, de a csodálatos színekben pompázó egyéb figurák is nagyon vonzzák őket, bizony játéknak is érdekesek. „Azon igyekszem, hogy ne maradjanak sokáig itthon, bár egy-egy kedves darabtól néha nehéz megválni; de a mézeskalács nem hosszú életű, legföljebb két évet bír ki, utána a cukormáz porlani kezd, széthullik. Én csak másoktól hallottam, magam még nem tapasztaltam, hogy valóban így van-e, mert csak egy éve foglalkozom vele.”
Honlapján bárki megcsodálhatja alkotásait. Vannak köztük hagyományosak, de a legtöbb nem nevezhető annak. Főként a férje biztatására idén már vette a bátorságot, s részt vett a karácsonyi és a téli versenyben. Igaz, mindkettőnek az eredményét csak azután hirdették ki, hogy a riport nyomdába került, de a honlapon megjelent kommentárok („Csodálatos, hihetetlen, minden elismerésem!” „Le a kalappal!” „Csak nézem – és ámulok.”) arról árulkodtak, hogy Andrea 21 részből összerakott, 36 cm magas, több mint 2 kiló súlyú Szánkózó macija tetszett a legjobban.