Mágikus szigetek

Míg az ormokon sasok köröznek, a mélykék fjordok lábánál megbúvó színes faházak körül sirályok vijjognak. A szmog nélküli levegőben intenzíven melegít a nap – a csúcsokon fehér hó ragyog, a homokos tengerparton néhányan a vízbe merészkednek.

A szigetek felett szivárvány fénylik, az altai őszies időből egy csapásra érkezünk a nyárba. A hely különlegessége, hogy sarkkörön túli fekvéséhez viszonyítva időjárása nagyon enyhe. A Golf-áramlatnak köszönhetően a tenger sohasem fagy be, ezért szinte az egész lakosság élete a tőkehal halászatára és a turizmusra épül. Hol máshol is lakhatnánk ezen a mesebeli szigeten, mint közvetlenül a fjord partján. Este tíz körül, mikor az apály már visszahúzta a tengert, kagylót gyűjteni indulok. Mikor elhaladok az egyik bordó faház mellett, magyar szó üti meg a fülem. Benyitok. Terített asztal mellett találom az ott lakókat. Örömmel fogadnak, és kínálnak, kóstoljam meg a makrélasültet. – Nemrég fogtuk a tengerben – mesélik. – Nem jó helyet választottunk, de már felvilágosítottak a helyi horgászok, hol találunk több halat. Holnap odamegyünk – mondja István. Jó pár órát elbeszélgetünk a két kedves családdal, akik a magyar–szlovén határ mentén található Lentiből autóval jöttek Norvégiába. – Majd a napokban meglátod, mi mindent sikerül fognunk – mondják búcsúzóul.

Magyarok északon

A Svolvær, a szigetcsoport fővárosa mellett magasodó meredek, sziklás csúcsra indulunk, ahonnét képeslapra kívánkozó tájra láthatunk, minél feljebb érünk, annál több irányban. Az apró hegyi tavacskák vize a napfény hatására felmelegedett, szúnyogok százai zümmögnek felette, a sziklák mellett bokrokban terem a jóízű moria (szederféle), amelyből a számik sokat befőznek. A panorámakép után közelebbről is megnézzük Svolvært. A csendes, szinte álmosnak mondható városka lakói nagyobb napimádók, mint valaha az aztékok – tömegekben ülnek, fekszenek ki a teraszokra, terekre, a fjord partjára a ragyogó napfényben. Kiülünk mi is egy víz feletti teraszra az esős napok után élvezni a napfényt és a 22 fok meleget, hallgatni a tenger morajlását.

Egyik útitársam úgy ítélte, hogy itt a fővárosban lesz a legalkalmasabb kiegészíteni alkoholkészletét, annál is inkább, mert alkoholt árusító boltok csak a városokban vannak, ezek is csak hétköznapokon tartanak nyitva. Vett hát kétliteres dobozos bort. 37 euróért. Mi tagadás, nem sok részeget látni errefelé.

Biciklisek egy csoportjával egyetemben megállunk a kabelvagi katedrálisnál, mely teljes egészében fából készült, a berendezésével együtt. Åpen, azaz nyitva – áll a táblán, és már előre örülök, hogy végre ezt az egy templomot belülről is láthatom. Csalódnom kell. Igaz, nyitva van, de a belépőjegy olyan drága, hogy csak be-belesünk, ha nyílik a bejárati kapu.

Az észak Velencéjének is nevezett halászvároska, Henningsvær fülsiketítő lármával fogad. Éppen halmaradékot dobálnak a tengerbe, és a sirályok marakodva vetik magukat az ennivalóra. Mire a mólóra érek, vége a mókának. Csalódottan nézelődök, amikor megáll egy személyautó, a fiatal férfi kivesz a raktérből egy ládát, és tartalmát a tengerbe önti. Eközben mondja a feleségének, hogy „holnap majd elmegyünk, és megnézzük.” Újra magyarokra találtam, s ennek szívből örülünk mindhárman. A férfi elmondja: három éve van kint, hozta a családját is. A vendéglátóiparban jól keres, de nem bírják megszokni az itteni csapadékos, hideg klímát, emiatt nagyon vágynak haza.

Henningsvær a sirályok vijjogásától eltekintve kellemes hely. Minden szeglete fényképezőgép után kiált. A fjord vizére nyílnak a rorbunak nevezett cölöpökön álló házak, az öbölben hajók horgonyoznak. Némelyik ház falán halászatot ábrázoló festmény is található a 19. század elejéről. Látok itt ház falához tapasztott kis üvegszekrényt is, ahol a tulajdonos paradicsomot termeszt.

Hazatérőben még megállunk a Kvalvika-öböl homokos strandján. A helyi gyerekek már pancsolnak, de a felnőttek csak a lábukat áztatják az igencsak hideg vízben. Jómagam és egyik útitársam úszunk egy rövidet, hiszen nem sokszor adatik az életben, hogy a sarkkörön túl fürdőzzön az ember.

Vikingek között

– Jó emberek! Egyetek egy jót a megtett hosszú út után! – mondta valaha a viking vezér, amikor a látogatókat fogadta a hagyományos viking ünnepre. Bizony nem bánnám, ha nekem is ezt mondaná valaki – gondolom a gőzölgő üstöt kerülgetve a viking hosszúház egyik termében. Nem kell soká várnom, az egyik viking máris mer egy fakanálnyit, és nyújtja, kóstoljam meg a szaftos bárányhúst. Jó megoldás, hogy jusson is, maradjon is, mert ugye a lenyalt kanalat mégse márthatom ismét az üstbe.

Borg mellett megtalálták egy törzsfőnök házának – az eddig feltártak közül a legnagyobbnak – az alapjait, és az épületet a lehető legpontosabban rekonstruálták. Lenyűgöző, 83 méter a hosszúsága, alakja pedig viking hajót formáz. Elfér itt sok minden, a nagyterem, a szállások, műhelyek, a konyha és a raktár. Érdekes látni, hogy a kézművesek korabeli eszközökkel, korabeli tárgyakat gyártanak a helyszínen: fafaragásokat, táblajátékokat, bőrökből mindenfélét, főleg cipőket.

Szerencsénk van. Ezekben a napokban zajlik itt a múzeumban a viking fesztivál, ahová több száz viking gyűlik össze évente, korhű öltözékben. Már az erdei ösvényen utolér egypár jól megtermett harcos, hamburgert falatoznak. Bizony, messzire kell menni ezért a modern kori harapnivalóért, mert a táborban jórészt hagyományos viking ételek kaphatók.

A vikingek a fjord partján ütöttek tanyát. Sátraik előtt a nyílt tűzön halak sülnek, a bográcsokban valami jó illatú étel rotyog. A fafaragó nem győzi faragni az öblös tányérokat és kanalakat. A mézboros pultnál is nagy a forgalom – ez a hagyományos ital mézből készül, gyógynövények hozzáadásával. Az istenek itala – magyarázza az árus. Vitézek válogatnak az íjakból, a nemes hölgyek csak úgy sétálgatnak a pórnép között, a gyerekek párnacsatát vívnak. A viking bátor, halálmegvető fajta, otthonos a tőrvívásban, nyilazásban a baltadobálásban. Ezek technikáját a vitézektől minden kezdő viking eltanulhatja. A szénapajtában a sámánasszony ősi regét mesél, a színpadon a zenészek készülnek az esti előadásra. 

A kijárathoz vezető hosszú úton aztán láthatom, lesz itt utánpótlás, hiszen a göndör szőke gyermekek csatakiáltásokat hallatva kergetik egymást a kezükben lévő fakardokkal hadonászva.

Viszontlátásra, Norvégia!

Szállásunkra visszatérve látom, István halat tisztít a parton. Rohanok is rögvest, hogy még lássam őket egészben. – Ez a mai termés – mutatja. – Még holnap fogunk egypárat, lefagyasztjuk, és ha továbbállunk, hűtőládákba pakoljuk. Ezzel meg is lesz az élelmünk az itt-tartózkodás további napjaira.

Még egy kis élménybeszámoló, közös fotó az újdonsült magyar ismerősökkel, és elbúcsúzunk, hiszen mi holnap máshol alszunk. 

Az egyik falu fotogénebb, mint a másik. Az UNESCO világörökségi listáján is rajta levő Nusfjordban az elsők között vezették be a nagyüzemi halászatot. A fjord cölöpházai skanzenként mutatják be a régi idők halászainak emberpróbáló munkáját. Némely helyiség úgy van berendezve, mintha épp a tengerről visszatérő férfiakat várná az 1900 évek első évtizedeiben. Van itt bárkakészítő üzem, a halászat kellékei, tűzhelyek, olajoskannák, viharlámpák, kádak a halak sózásához, sőt még telefon is.

Hamnoy és Reine körül függőleges sziklafalak, ún. tinderek nyúlnak az ég felé, a táj maga a paradicsom. Olybá tűnik, lassúbb itt az élet, mint odahaza.

Megérkeztünk Å-ba, az út végére. Eddig vezet az országút, innét tovább már csak vízen lehet továbbmenni. – Ez aztán az igazán rövid nevű falucska – álmélkodunk. – És a legbüdösebb is – szól közbe Vierka, mert ahogy kiszállunk a kocsiból, megcsap a faállványokon száradó halfejek fertelmes bűze. Az állványokon különben tőkehal szokott száradni, de most holtszezon van, ezért csak a hallisztnek való fejeket süti a nap éjjel-nappal.

Å Å Å… csak a falucska nevét tudjuk sóhajtozni, mikor beszállunk a Bodö felé tartó kompba, és végleg búcsút intünk a Lofoten-szigeteknek.

A négyórás hajóút megajándékoz az éjféli nap látványával, amelyet rengetegen fényképeznek az utasok közül, hajnalpírban láthatjuk Bodö városát és zsúfolt kikötőjét, majd szállásunkra tartva a napfelkeltében gyönyörködünk.

Mi mást is mondhatnánk búcsúzóul: Ha det Norge! Viszontlátásra, Norvégia!