<p>Valószínűleg megérettem az unokára. Nem. Kezdem elölről. Megérettem az unokára. Ezt onnan tudom, hogy míg gyerekkoromban kimondottan idegenkedtem (féltem!) a kutyáktól (falusi mindenféle fajta), gyerekeim gyerekkorában nem értettem, mi keresnivalója lehet egy dögnek a lakásban, és amúgy egyébként is, egy városban! Játszóterek, füves területek birtoklói a kutyások, kik miatt annyi, hogy úgy mondjam, fekáliás kiscipőt kellett öklendezve tisztítanom.</p>
Meg veszett csaholásra ébrednem kora reggeleken, amikor bagoly fejemmel éppen, hogy elszenderedtem, mert az alattunk működő (működő??? vegetáló!!!) közért elé rendre kikötött valamilyen ideges ebet egy-egy vásárló gazda. Hogy az ég rogyasztaná rá az összes macskákat, gondoltam zaklatott félálomban, és az alvásom onnantól már nem volt igazi. Még amikor a bátyámék lettek kutyások egy komáromi társasházban, még akkor is úgymond meg voltam botránkozva, holott tudtam, az ő (a testvér) nagy kutyavonzalmáról, tápész kislány koromban épp eleget riogatott az utcabeli kutyákok valamelyikével, nyomta a kezembe, nyalatta velük az arcomat (fujj!), ne félj, Györgyike, hisz olyan aranyos! Szeret. Hát szeresse a kutyaédesanyját, ne engem, na, de szóval, hogy a lakásban, és hogy ebben a sógornőm is, az a tip-top, egy legyen vele! Persze, igen, az ő dolguk, ő életük, ők élik, csakhogy minden látogatásomkor az a kutya, Vili volt (Isten nyugosztalja), agyonugrált ám engem is, sőt főleg engem, mint aki tudja, hogy bosszant. (Ne félj, Györgyike! Szeret.)
Az első gyanús jeleket kutyailag akkor fedeztem fel magamon, amikor Hunčík Péterék gyarapodtak meg Fridával. A tapintatos, kis fehér, puha gyapotszőrű csak nézett rám okos, szeretetteljes szemmel, majd odatelepedett a lábam mellé, és tűrte, hogy simogatom. (Ilyen nekem is kell.) Egész elképesztő volt szembesülni saját magam változásával, amikor meg Hodossy Gyuláéknak már az utcaajtajában nekem rontott egy borjúnyi bernáthegyi, épphogy csak föl nem taszított, megtartott a kapu, de szaporán nyalogatni kezdte a kezemet, én meg úgy ellágyultam tőle, mintha legalábbis egy szeretett gróf kérte volna meg. (Apropó, Esterházy a héten volt 65! Nem is értem. Feszt és furtonfurt születésnapja van ennek az embernek. Az 50-es rózsás képét gépemmel együtt megzabálta a vírus, a 60-as köszöntőm név nélkül és napilapos fejléccel kering a világhálón, most meg, pont most kell nekem a kutyákról írnom!) Vissza tehát bernáthegyihez: az valami csoda. Nyafogtam is egy ideig otthon, hogy mér ne lehetne nekünk is kutyánk, elvégre minden változik, a világ s benne az ember, miért pont én maradnék a végtelenségig egyforma. Meg is lettem nyugtatva, hogy ha lesz házunk és udvarunk, akkor kapok hozzá ilyen kutyát is, mert ez, értsd meg, szentem, nem férne be a lakásunkba. Akkor jó.
Megnyugodtam, és éltem tovább vasárnapos napjaim. Na de látta ám az Úristen az én lelkemet, és úgy rendezte, hogy a szokásos keleti körútra ne tudjak elmenni, hanem azért mégiscsak igen, kicsit később. Akkor, amikor éppen megszületett a többi közt a mi coton de tulear és állítólag foxi keverék, de bernáthegyi kiskutyákra emlékeztető kölykünk. Még az anyja csecsén volt a már akkor tündéri bébibaba, ám ahogyan már sokszor elmondtam, a keleti emberekkel nem fukarkodott kedvességben és készségben a Jóisten, bizony, bizony, utánam küldték. Így lett hát Királyhelmeczy Cs. Liszka Samu. És pontosan olyan, mint amit a kutyás oldalakon olvastam róla: depresszió elleni orvosság, igazi gondűző, természete kissé pajkos, vidám, mulatságos, gazdájához nagyon ragaszkodó, éber, de nem ugat fölöslegesen, bátor, izmos és intelligens. Pont mint én. És pont annyit kell vele foglalkozni, mint egy kisgyerekkel. Még jó, hogy van a Gábor.
A Samunak is.
Cs. Liszka Györgyi főszerkesztő
Na és persze a pössentés, ami ugye ilyenkor, mint VASÁRNAP délben a rántott hús, obligát.
Veres István: Abszintkocka
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.