Kit táplál a pelikán?

 Amikor az ember felkapaszkodik a falu fölötti szőlősdombra, és utánabámul a düledező pincék fölött legelésző, megugró őzeknek, majd megfordul, és lepillant a lába alatt elterülő medencére, eláll a lélegzete. Nemcsak a szúrós decemberi hidegtől, amely a kaptatón még inkább megszorítja az ember tüdejét, hanem a felismeréstől is, hogy ezt a falut nagyon szeretheti az isten, ha ennyire bünteti. Nem elég, hogy kétszer elpusztította a török, a felvilágosult huszadik században a kis folyót hajózhatóvá hazudva kettévágták a természetes régiót, majd egy következő világégés után a magyar reformátusok egy részét elűzték Magyarországra, öt éve még a temploma is halálos sebet kapott.

A templom és az iskola

2008 júliusában ennek a tornyába vágott bele a mennykő. A leomló torony beszakította a templom tetejét, és a karzattal együtt szétzúzta a felbecsülhetetlen értékű, 150 éves orgonát is. Az épület szűk két év alatt megújult, és régi pompájában hirdeti: a pásztói emberek nem adják az ősök örökségét. Ragaszkodásukra egyébként jellemző, hogy a lakosságcsere után Magyarországra kerülve a legtöbben közel költöztek szülőfalujukhoz, hogy legalább lássák a túloldalról. A templom orgonáját, sajnos, nem sikerült megmenteni, azóta egy holland adománynak köszönhetően elektromos orgona hangjainak kíséretében énekelnek a református hívek.

Mindezt tudva más szemmel tekint az ember erre a kívülálló számára édenkertnek tűnő vidékre. A csöndesen kanyargó folyó túloldalán magasodó Börzsöny – az említett szőlőből szemlélve – szinte ragyog a decemberi verőfényben, míg az innenső oldalon kémények kacskaringós füstje keveredik a párás levegővel. A falu fölé emelkedő templom megújult tornya pedig arról regél, hogy szívós küzdelmeinek egy újabb fejezetét kezdi el az itt élő magyarság.

Bár Ipolypásztó jelképe és a falu címere a fiókáit önvérével tápláló pelikán, egyre erősödik itt a katolikus egyház. Mint a polgármester elmondja, az 1994-ben épült imaházba már be sem férnek a hívek, ezért ki kell hangosítani a misét. Mészáros Ottó egyébként gyakorlatilag a rendszerváltás óta, 1990-től áll a község élén. Kormányok jöttek-mentek, de ő maradt a helyén, mert a helyiek bíztak és bíznak benne. Voltak szép időszakai, de fájdalmas döntései is. Utóbbiak közé tartozik, hogy a hetvenes években bezárt és 1992-ben újraindított kisiskolát 2008-ban immár nem a hatalom, hanem az önkormányzat volt kénytelen bezárni, mert elfogyott a gyermek. Öt tanulója volt ekkor, és fenntartása meghaladta a falu erejét. Pedig Pásztónak már 1766-ban is volt iskolája. A tanköteles gyerekek így buszozni kényszerülnek, Ipolyszakállosra, Zselízre, Párkányba, minden második közülük szlovák iskolába jár. Az óvodában öt évvel ezelőtti látogatásunkkor 11gyerek volt, most 15 lurkó tölti itt napjait. Azóta is 4-5 gyermek születik évente.

Kevés község akad Dél-Szlovákiában, amelynek olyan emléket állított volna szülötte, mint Zalabai Zsigmond Ipolypásztónak. A Mindenekről számot adok és a Hazahív a harangszó azon túl, hogy a falu történetének és népéletének irodalmi igénnyel megírt összefoglalóját adja, az Ipoly menti nép krónikája is. A tíz éve elhunyt író örökségét híven ápolják a pásztóiak. Szülőházát az önkormányzat megvásárolta, 2010-ben falumúzeum és emlékszoba kapott helyet benne. Különös érzés belépni abba a házba, amelyben annyian megfordultunk Zsigának és szüleinek életében, s amely ma üresen áll, múzeumként.

Hidak és partok

Öt éve ugyan Nyitra megye közgyűlése jóváhagyta azt a tervet, amely alapján újjáépülhetett volna az Ipolypásztó és Vámosmikola közti híd. Ez a trianoni gyalázatos döntés előtti időkben a Börzsönnyel kötötte össze Pásztót. (A magyarországi oldalon a Szob–Márianosztra szakaszon már újra jár a kisvonat.) A terv az Ister-Granum Eurorégión belül született meg, és az átjárási lehetőség elsősorban gazdasági, idegenforgalmi szempontból jelentene sokat a községnek. Sajnos, a terv terv maradt, a papírok azóta is halomban állnak, és elköltöttek egy csomó pénzt. A polgármester finoman fogalmaz, amikor azt mondja, hogy emberi mulasztások miatt nem épült meg a híd. A megyei önkormányzat visszalépett, mert a költségek a tervezettekhez képest megtöbbszöröződtek.

Pedig a híd sokat jelentene az egész vidéknek, ahol nagy a munkanélküliség. Az egykori, szakállosi központú egyesített szövetkezet 11 éve megszűnt, a szántók csaknem felét ma egy dán vállalkozás műveli, kevés maradt a kisebb termelők kezén, akik 40 és 300 ha közötti nagyságú területen gazdálkodnak. A földvesztésnek ráadásul több, turisztikai, vadászati stb. vetülete is van. Ma már szerencsére nem jellemző, hogy a pásztóiak eladnák a földjeiket – mondja Mészáros Ottó. Aki így tesz, abban is van annyi öntudat, hogy helybélinek adja el. Sajnos, a legtöbben a szőlőművelést is abbahagyták, a fiatalok számára már nem vonzó tevékenység. A délkeleti szőlősdombokon egyre kevesebb a gondozott tőke, a háromutcás pincesornak csak a maradványai jelzik, mi volt itt egykor. A régi iparosok utódai pedig Ipolyságon, Ipolytölgyesen, néhányan Párkányban, még mindig sokan az esztergomi Suzukiban dolgoznak, de a legtöbben otthonuktól távol találtak megélhetést. Ipolypásztó – mondja a polgármester – hét közben szinte kiürül, férfiemberrel alig találkozni az utcán. Említésre méltó még, hogy a község határában van egy kavicsbánya, amely néhány embert foglalkoztat. Nagy reményeket fűznek a közeli, 18 hektáros halastó idegenforgalmi vonzerejéhez. Főleg a horgászokra számítanak: az új, helybeli tulajdonos halat telepített, és két-három év múlva horgászparadicsom lehet belőle.

Hol itt az ész?

Bármily kis falu, Ipolypásztónak 2006-ban megépült a szennyvíztisztítója, amely azonban azóta sem üzemelhet, mert meg kellene építeni még 500 méter szennyvízcsatornát és 42 csatlakozást, hogy beindíthassák. „2006 óta senkinél sem találunk megértésre, hogy a már befektetett 300 ezer euróhoz megkapjuk a hiányzó 170 ezret. Sem az első Fico-, sem a Radičová-kormány nem tartotta fontosnak a dolgot, a mairól nem is beszélve. Az eredeti, uniós terv szerint négy községet (Pásztó, Ipolybél, Lontó, Ipolyszakállos) kiszolgáló tisztító így ma is kihasználatlanul áll, miközben az intenzív mezőgazdasági termelés miatt a környék kútjai használhatatlanok. A községi ivóvízhálózat szerencsére saját forrásból, 124 méter mélyről kapja a megfelelő vizet.

De azért az élet nem állt meg. Ezt jelzi, hogy az utóbbi években felújították a művelődési házat, a ravatalozót, új öltözőt kaptak a futballisták, de felépült egy hatlakásos bérház is, amelyben helyi fiatalok találtak otthonra. Ugyanakkor közel negyven ház áll lakatlanul; ezek egyikét-másikát hétvégi háznak vásárolják meg távolabbi, szerencsésebb sorsú emberek.

A (statisztikailag) mintegy 75 százalékban magyarok lakta Ipolypásztó gondjai természetesen túlmutatnak önmagukon. Arról árulkodnak, hogy a szlovákiai politikának mostohagyermeke ez a vidék, ahol a szorgalmas, gyökereikhez ragaszkodó embereknek sziszifuszi küzdelmet kell folytatniuk a jelen kihívásaival, hogy ne vesszen ködbe a jövő. Ha már a múltat úgy rendezték a nagyhatalmak, ahogyan.