Javított kiadás

És most az történt, hogy ugyanolyan helyzetbe kerültem akaratlan, mint ő kerülhetett a Harmonia caelestis megírása után, vagyis fény derült bizonyos körülményekre, melyek itt, az én kis homokozómban másképpen épültek fel, mint az a valóságban festett anno. A legutóbbi, Nekem is volt zöld szalagom opuszomról van szó. Jeleztem ugyan a szövegben, hogy az emlékezet jótékonyan simává gyógyította az akkor jó nagy sérülésnek hitt érettségimet, hogy csak benyomásokra emlékszem, és igazam is lett.

A megjelenés napján kaptam egy felfrissítő üzenetet: Szia, Györgyi! Rendszeres olvasója vagyok a lapnak, a mai írásodat is elolvastam, és szeretnék reagálni egy dologban, amire még a mai napig is tisztán emlékszem. Tehát a szalagavatónk 1980. december 19-én volt, de nem ez a lényeg. Emlékszem az írásbeli egyik tételére is, ajánlani kellett egy könyvet egy szovjet barátomnak. Te Dobos László Hólepedőjét szeretted volna megírni, ha a Kermét engedte volna. Ugyanis a mi osztályunkba berontott, és azt mondta, hogy ilyen nincs, a Liszka lányunk egy olyan író könyvét akarja ajánlani, akit kizártak a pártból. Nem tudom, aztán végül mi lett, de ez nagyon megmaradt bennem. Még befejezésül: a ballagásunk 1981. május 15-én volt. Majthényiné.

Ő Király Erzsi Szőgyénből, aki a párhuzamos osztályba, az E-be járt egy időben velem. Drága Erzsikém, Isten áldja emlékezőtehetségedet, ez egy igazi oral history, majdnem pontosan össze tudjuk rakni a múltunkat.

Még ugyanaznap telefonon közölte velem egy kedves kassai olvasónk, Váji-Nagy Valéria, hogy a felejtés útjára léptem (ami ez esetben láthatóan azt jelenti, én felejtek, nem pedig engem), mert ő bizony azt olvasta a Lilla naplójában (mely hiteles, korabeli jegyzetek alapján készült), hogy magyarból Németh László Iszonyáról írtam.

Igaz! És akkor meg is van az az általam kissé elferdített múlt! Hát persze, nem szlovákul ajánlottam könyvet, hanem magyarul, és nem szlovák barátomnak, hanem szovjetnek (de hogy az ki lehet? ezt ki mondja meg?). És a vicces történetet, mely velem történt meg, és sosem fogom elfelejteni (elfelejtettem), azt meg szlovákból. Akkor így most már rendben is van. (Remélem, a jövő század sajtókutatói fellelik e javított verzióját is félrevezető szövegemnek, nem szeretnék a történelemhamisítók igazolója lenni.)

Mert jött még egy levél, Kiskövesdről, melyből csak idéznék: Igazad van, Györgyike. Ezt a mondatot minden kedden, rosszabb esetben, ha késik a kézbesítés, szerdán, nagyon gyakran hallom. Az én férjem ugyanis amikor munkából hazajön, úgy négy óra körül, estebédel. Amint leül az asztalhoz, kedd lévén (rosszabb esetben, ha késik a kézbesítés, szerda), kéri a Vasárnapot. És olvas. A vezércikkel kezdi. Evés és olvasás közben aztán minden második-harmadik mondat után hangosan csak ennyit mond: Igazad van, Györgyike. Ki lehet számolni, hogy míg a – számomra kurtának tűnő – cikket elolvassa, hányszor mondja ezt a mondatot. Nagyon meghatódtam, elárasztott a hála. Nem kis megtiszteltetés érezni, tudni, hogy hetente gondolnak rám olvasótalálkozókon megismert emberek, sőt teljesen ismeretlenek. Zöldcsütörtök van, mikor erről írok, nekem ők jelentik a hétről hétre megélt feltámadást. Nélkülük itt nem lennék semmilyen. Köszönöm mindenkinek egyenként, aki olvas, és aki tovább is gondolja, mit írtam. De vigyázat! Már tudjuk, nem vagyok jó megmondóember, nincs mindig igazam. Ám talán ebből is lehet okulni márakinek.

Javítani.

Cs. Liszka Györgyi főszerkesztő

Csak a VASÁRNAPok hoztak neki enyhülést a sok megaláztatás után.

Kosáryné Réz Lola: Perceg a szú