Hatsávos úton

* Említsünk meg három nevet a főiskolai osztálytársai közül.

Andorai Péter, Papadimitriu Athina, Bordán Irén. De volt egy kassai fiú is az osztályunkban. Nagyidai István.

* Nem érzett valamiféle törést, amikor kimondta: ennyi volt, befejeztem, nem csinálom tovább? Kazimír Károly csapatában játszott a Tháliában.

Voltam én korábban a Vígszínházban is, meg a Nemzetiben is, de tizennyolc év után a Tháliában fejeztem be. Minden szép volt, jó volt, mégsem akartam tovább csinálni. Ezt a pályát nagyon kell akarni. Én nem tudtam nem aludni vasárnapról hétfőre csak amiatt, hogy mit írnak ki a próbatáblára. Ha rám osztottak egy szerepet, az is jó volt, ha nem, akkor sem bánkódtam. Ha játszottam, halál lelkiismeretesen, de hogy én harcoljak vagy könyörögjek, azt nem! Vagy hogy hajnalig azon agyaljak, mi volt itt az »üzenet«, meg hogy a művészet…! Engem ennél sokkal több minden érdekelt a világból. Volt azonban egy másik oka is annak, hogy elhagytam a pályát. Tökéletesen tisztán láttam, hogy mi az, amit nem tudok. Énekelni és táncolni. De egy kicsit sem. Rohadt hamisan énekeltem, és összevissza raktam a lábamat. Amikor Kazimír nyugdíjba ment, fű, fa, virág pályázott a Thália Színházra. De akkor már volt öt estém, öt talk show-m a színházban. Méghozzá kétrészes, mint egy színházi este. Meghívtam az öt legnevesebb férfi televízióst. Abból indultam ki, hogy eddig ők kérdeztek, most én fogom faggatni őket. Ha már csinálok valamit, akkor olyat, amit előttem, a színészek közül senki. Ha netán lemegy a redőny, hiszen én ezt a műfajt még nem tudtam, akkor ők majd nyomják tovább, elvégre profik. Ott fognak nekem mutatványozni, hogy milyen okosak, szellemesek, humorosak. Friderikusz Sándor, Szilágyi János, Juszt László, Déry János és Vitray Tamás.

* Melyiküktől tartott a legjobban?

Természetesen Vitraytól. Kedves ember. Akkor jössz csak rá, hogy gonoszkodott, mondott valami borzalmasat, amikor már nincs a közeledben. Ő volt az utolsó vendégem. Úgy gondoltam, vagy meghalok, vagy felállok a beszélgetés után. Felálltam. Vitray akkor már a főnököm volt a televízióban. »Jöjjön ide, Angyalka! – mondta. – Kezdjen el dolgozni a Napkeltében, élő adásban, és van itt egy délutáni magazinműsor, abban is rutint szerez, ősszel pedig elkezdi a Kalandorok kíméljenek! című társkereső műsort.« Így is történt. Előttem színész ilyen vagy hasonló televíziós műsorban egyáltalán nem dolgozott. Akkoriban még nem volt szabad átjárás színészet és televíziózás között. Közben Mikó István lett a Thália új igazgatója, és tudtam, hogy ő zenés-táncos színházat fog csinálni. Nyilván nem vágott volna ki, de amint bemondta a rádió a hírt, azonnal írtam neki egy levelet: »Édes Pistikém! Gratulálok a kinevezésedhez, mit adhatnék neked nagyobb ajándékot, mint egy üres státust?« Tudtam ugyanis, hogy csak gondot okoznék neki. Mi a fenét csináltam volna a sok zenés produkcióban? Elkezdtem hát televíziózni.

* Kezdetben híreket olvasott.

Más műfaj, mint a színészet. Nem volt könnyű. Kudlik Juli nagyon sokat segített. Felolvastam neki érthetően a hírt, majd letakarta a kezével, és azt kérdezte: »Tudod, mit olvastál?« Fogalmam sem volt. Blattoltam. Azt mondta: »Előbb meg kell érteni!« Ezek után kerültem a Petőfi rádióhoz, ahol már önálló műsoraim voltak. Most is összeszorul a szívem, a gyomrom, pedig már sok éve ennek, de olyan volt az egész, mintha egy hosszú, sivatagi nélkülözés után egyszer csak megérkeztem volna egy igazi oázisba. Aztán jött a Juventus rádió, ahol este kilenctől éjfélig élő társkereső műsorom volt, a Cupido.

* Akkor már el is eresztette magában a színházat? Semmi fájdalmat nem érzett?

Kicsit sem. Egyáltalán. Már a főiskolán sem pusztultam bele, amikor láttam, ki mennyit forgat. Mindennek örültem, amit a pályától kaptam, de amit nem adott meg, azért nem bánkódtam. Egyszer egy nagyon nagy tekintélyű kolléga azt mondta: »Maga szépnek túl intellektuális, parasztnak túl értelmiségi. Nem fér bele egyik skatulyába sem a filmesek körében.«

* Pedig bekerült Kardos Ferenc Petőfi 73 című alkotásába is.

Tizennégy évesen nála játszottam először, az Egy őrült éjszakában. Azután jött a Petőfi 73, de még akkor sem voltam főiskolás.

* Főszerepe volt egy NDK-filmben is.

Az Autóiskolában. Szörnyű emlék. Ez már 1986-ban volt, a Tháliában játszottam. Kétéves volt Rozina, a lányom. A forgatások miatt itthon kellett hagynom. A poklok kínját éltem meg.

* Hogyan találták meg a németek? Látták A kenguruban vagy valami másban?

Kihívtak próbafelvételre a filmgyárba, de egy egészen más produkcióhoz. A rendező azt mondta: »Nem ilyen karaktert keresünk, de fogunk mi még együtt dolgozni!« Persze, ilyenkor ezt szokták mondani – gondoltam magamban. Aztán eltelt három év, és hívtak az Interkoncerttől, hogy főszerepet kaptam egy német filmben, ki kell utazni Berlinbe. Semmit nem tudtam az egészről. Azt sem, hogy milyen szerepre hívnak. Egész úton azért imádkoztam, hogy szép, kosztümös film legyen, és lovagolni is jó lenne! Megérkeztem, s legnagyobb ámulatomra ugyanaz a rendező várt, akivel Budapesten már találkoztam. Autósiskola, nem kosztümös film – mondta. NDK-házaspár, mindketten igényelnek autót, egymás tudta nélkül. Szocialista vígjáték. De nem ez volt a baj. Nagyon más világban éltek ők. Csak egy példa: volt egy lányom a filmben. Állok a jelenetben, a hálószobájában, ő már aludni készül, a rendező arra kér, hogy búcsúzzak el tőle. Odalépett hozzám a kislány, megpusziltam. »Állj! Nem jó!« – szól a rendező. »Mi történt?« – kérdezem. Nem tudtam, mit csináltam rosszul. »Fogjatok kezet!« – mondta. »De hiszen a lányom!« »Igen, igen, de kezet kell fogni, nem puszilkodni!« Úgy éreztem magam, mint egy fagyasztott hal. Már az arcizmaim sem rezzentek, semmi színe nem volt a hangomnak, és még mindig sok volt, amit adtam. Nem éreztem jól magam a filmben. Nincs is meg otthon, látni sem akarom.

* Társkereső irodája tizennyolc éve várja az ismerkedni vágyókat. Ha nem szeretné, nyilván nem csinálná.

Én senkinek nem ajánlok senkit. Nálam egymást választják a felek. De nem az érdekel, hogy az illető kire vágyik, kit szeretne maga mellé társnak, hanem hogy miért van egyedül. Azért, mert ezt a lapot húzta, s az életének most ilyen szakaszában van, de majd talál valakit, vagy más baj van, amin ha nem változtatunk, úgy marad, s mindig ugyanazokat a hibákat fogja elkövetni anélkül, hogy mozdulna valamerre az élete.

* Előfordult már, hogy nem talált megoldást? Hogy azt kellett mondania: bocsánat, itt nem látok semmiféle kiutat?

Nálam ez lelkiismereti kérdés. Ha fel tudom mérni, mi a baj, segítek. Ha viszont akkora a baj, hogy ahhoz én már kevés vagyok, akkor szakemberhez, pszichológushoz küldöm az illetőt. Azt tehát, hogy Jancsi és Juliska egymásba szeressenek, nem tudom elintézni. Viszont lehetőséget adok a társtalálásra. Nagyon sok ember van, aki nemcsak társtalan, hanem magányos is. Nincsenek barátai, nem indul el sehova. De minél inkább bezárkózik, annál nehezebben fog társra találni. Szeretem megfejteni az embereket. Hogy kivel van dolgom, és miért nem sikerült eddig az élete. Huszonöttől nyolcvanöt éves korig sokan megkeresnek.

* Az internetes társkeresők mekkora konkurenciát jelentenek?

Semekkorát. Sokan előbb ott próbálkoznak. Vagy hosszasan keresgélnek a neten is, meg nálam is. Ez két egészen különböző helyzet.

* Ismeri, ugye, a történetet a suszterről és a lyukas cipőjéről?

Sejtem, mit rejt a kérdés. Hogy vajon van-e párom? Csakhogy én egy árva szót sem akarok nyilatkozni a magánéletemről! Elvből. Így tiltakozom ugyanis azok ellen, akik egyébről sem tudnak nyilatkozni, csak a magánéletükről.

* S Rozináról, a lányáról, aki második lett egy televíziós gasztronómiai versenyben, kérdezhetem?

Mondom én kérdés nélkül is: életem legszebb szerepe, hogy az anyja vagyok.

* Főzni kitől tanult?

Tőlem biztosan nem. Én soha nem voltam a konyha királynője. Gimnazista korában elvégzett egy mixerképzőt, utána kezdett el főzőcskézni. Bulldogtermészet. Rávetette magát, és azóta sem ereszti el. Mosogatóként kezdett egy menő steak house-ban. Úgy ellesett mindent, hogy a végén már főzött. Firenzében aztán angol nyelven elvégzett egy gasztronómusképzőt, közben megtanult olaszul, és bejutott egy előkelő helyre, ahol rendkívüli ajánlat várta: ha aláír három évet, a végén étteremvezető lehet. Hazajött.

* Firenzében tanulni nem olcsó mulatság.

Elmondta az édesapjának, hogy ott szeretne tanulni. »Ha megfőzöd nálam, a szállodában a karácsonyi vacsorát, támogatni foglak anyagilag« – mondta a papája, akitől már rég elváltam. Rozi bevette magát három napra a konyhába, s miután a család tíz tagja ájultan fogyasztott el mindent, amit készített, arra kérte a papája: »Vigyél el előlem mindent, mert itt fogok megdögleni a sok finomságtól, és húzz el gyorsan Firenzébe!« Rozinak elképesztő agya van, hihetetlenül kreatív, és ugyanolyan lobbanékony, mint én voltam fiatalon. Nagyon klassz csaj. Iszonyatosan tud dolgozni. Napi tizenhat órákat. Elmondhatatlanul büszke vagyok rá, roppant tisztességes ember. Az életem fő műve.

* Mit üzen azoknak, akinek így vagy úgy »besült” az életük«?

Hogy mozduljanak ki a komfortzónájukból, és vágjanak bele valami újba, ismeretlenbe. Merjenek kockáztatni, ne féljenek se a kudarctól, se az esetleges veszteségtől. Ne a zsákutcát válasszák, ahol nem érheti őket baj, de öröm sem, hanem inkább a hatsávos utat, amely ugyan veszélyesebb, viszont ott sok minden történhet. Egyszer élünk. Nem megúszásra kell játszani.