Erdély, először, Erdély, sokadszor

A hajnali napsugarak a magyar–román határon ébresztgetnek, csak percek, míg megérkezünk utunk első állomására, Nagyváradra. Szívemet kellemes melegség önti el: itt vagyunk! A Szent Mihály-templomnál csatlakozik hozzánk honismereti vezetőnk, igen, honismereti, mert a magyarokra nem tud idegenként tekinteni. Megnézzük a székesegyházat és kincstárát, utána ugyanazokon a léceken lépkedek ugyanazok alatt az árkádok alatt, ahol Ady. Elhaladunk az egykori Boncza-kastély mellett, Petőfi nyomában a segesvári csata harcmezején járunk, emlékmű jelzi a helyet, ahol utoljára látták.

Sok száz kilométer után, este érünk szálláshelyünkre, Csíkszentimrére. A házak tetején keresztek, előttük meg szebbnél szebb székely kapuk. Kikandikáló orgonaágak, reggeli tehénkolompolás, nyoma sincs mentőszirénának, zajnak és bűznek. Valami ismeretlen béke jár át, minden gondom-bajom otthon maradt. Házi ételeket és italokat kapunk, természet adta orvosságot kóstolunk, politikáról és gazdaságról beszélgetünk a háziakkal, Ceauşescu-korszakról és még a ’80-as évek közepén is érvényes jegyrendszerről, „lámpaoltásokról” mesélnek.

Másnapunkat ünnepi szentmisével kezdjük, itt ez mindennapos, nemcsak pünkösdre készülve. Csoportunk lelki vezetője, Károly atya is szolgál a mise során. Utunk a Békás-szoroshoz és a Gyilkos-tóhoz vezet. Lebilincselő a természet, alkotója Erdéllyel bőkezűen bánt. Elhaladunk a Tordai-hasadék mellett is, de beszélhetünk a sóbányákról, a gyimesi legelőkről, a Király-hágóról és a végeláthatatlan hegyekről. Utunk csúcspontja a csíksomlyói búcsú, melyre ottlétünk alatt nemcsak misékkel készítjük lelkünk, ellátogatunk a Szűzanyához is. Egy nappal a búcsú előtt meglehetősen hamar, 20-30 perc alatt eltűnik a sor előlem, már csak én vagyok és a Szűzanya, ketten beszélgetünk, azaz ő hallgat, az imámat és hálámat.

Pünkösd szombatján izgatottan várjuk a zarándokvonatot. Csíkszeredában, amerre szem ellát, mindenhol magyarok, zászlóikat lobogtatják, innen tudjuk, hogy Clevelandtől Ausztráliáig jöttek haza pünkösdre, Csíksomlyóra. Utunk fel a Nyeregbe sok kilométer, mégsem érzem a fájdalmat, csak azt, milyen nagy kegyelemben van részem: itt lehetek! Végtelen pici pontok jelzik, tele az óriási terület, mi is megtaláljuk a helyünk, zászlónk magasan lobog, tájékozódási pont, melyhez mindig visszatalálunk.

Zarándoklatunk másnap az ezeréves határhoz vezet. Az egész utat végigkísérik: az utcákon, az állomásokon, minden kert végében ott vannak kicsik és nagyok, fiatalok és járni alig tudók, két kézzel integetnek. Visszük büszkén a zászlónkat, hasonlóan a korábbiakhoz, se eleje, se vége a tömegnek. A nap további részét Madéfalván töltjük, méltó zárása a napnak a Csík zenekar koncertje, együtt énekeljük: igyekezz, az égbolt zár!

Hazafelé megállunk Korondon, a fazekasság és kézművesség fellegvárában. Kézművessajtok, teák, kézzel szőtt ruhák, szőnyegek, fonott kosarak, földi mennyország. Kolozsváron még látogatást teszünk Mátyás király szülőházánál, a székesegyházban hálát adunk tartalmas utunkért, lelki feltöltődésünkért. Utolsó pillantásokat vetünk még visszafelé a Király-hágón: gyönyörű Erdélyország, már most visszavágyom hozzád!

Kívánom, hogy élete során legalább egyszer megtapasztalja mindenki azt az egységet, összetartozást, egymás iránti szeretetet, elvághatatlan köteléket, amit mi ezen az úton.

Erdély, sokadszor

Szöveg Ázsoth Réka

Ismét itt vagyok. Az ártándi határátkelőn. Sokszor jártam már Erdélyben, de ez más. Most a búcsúba megyek. A csíksomlyóiba.

Alsóbodokról indul a Silverica Tours utazási iroda és a Gyepes Trans személyszállító autóbusz-vállalat csapata, hogy felvegye a zarándokokat. Zoboraljiakat, mátyusföldieket, csallóközieket, budapestieket. Katolikusokat és reformátusokat. Szlovák anyanyelvű, magyarul jól beszélő katolikus lelki vezetővel is gazdagodunk. Ökumenikus zarándoklatra megyünk. Minden szinten.

Hosszú az út, míg elérünk Csíkszentimrére, itt szállunk meg pár napig. Várom a búcsút, izgulok. Hatalmas tömegre számítok, és azt én nem igazán szeretem. Vonattal megyünk Csíkszeredába. Az állomáson nem ismerünk senkit, mégis olyan, mintha haza érkeznénk. Integető magyarok, amerre a szem ellát. Felállítjuk a keresztalját, és apostolok lován megyünk a nyeregbe. A több mint négy kilométeres utat két óra alatt tesszük meg. Lassan bandukolunk, mindenki nyugodt, senki sem tolakszik, Mária-énekek meg a rózsafüzér moraja hallatszik.

Elérjük a kegytemplomot, befurakodni szinte lehetetlen. A csíksomlyói Segítő Máriával már többször találkoztam. Egészen jóban vagyunk, kéréseimet mindig teljesítette.

Honnan jön ez a sok ember? Floridai zászló, ausztrál, svéd. Szétszóródtunk a világban, most meg hazajöttünk. Mert olyan itt, mint otthon. Béke, nyugalom, türelem, s értő szó. Kisgyerekek, kerekesszékben ülők, fiatalok és idősek együtt mászunk fel a nyeregre. Helyet keresünk a letelepedéshez, zsebkendőnyit találunk csak, olyan sokan vannak.

„Megkérem a zarándokokat, hogy keresztény módjára, fegyelmezetten viselkedjenek a szentmise ideje alatt és után.” A hatalmas gyülekezet síri csendben, áhítattal hallgat. A körülbelül hétszázezres tömeg meg se pisszen. Lelki békét érzek. Feltöltődni jöttem, és sikerül. A helyemen vagyok. Látom, sokan érkeztek Szlovákiából. Párkány, Szőgyén, Nagyölved, Nádszeg, Vízkelet, Péder, Rimaszombat. Biztosan többen is vannak, de szemem nem tudja befogni az összes zászlót, keresem azt a pontot, ahonnan mindenki jól látható, de ilyen pont nincs. Mintha kinőttük volna a nyerget.

„A szentmise véget ért, menjetek békével.” Lélekben mindenkit megölelek. Úgy érzem, Erdély ennél nagyobb élményt nem adhat. Pedig de.

Másnap, pünkösd vasárnapján ismét vonatra szállunk. Gyimesbükkre megyünk, Magyarország egykori legkeletibb határához. Az ezeréveshez. Mindenki az ablakban lóg. Nemcsak a csodálatos gyimesi táj nyűgöz le, a helyieket is üdvözöljük. Az utcára vonulnak, és integetnek, virággal, két kézzel. A kertekben kapára támaszkodnak és integetnek. Tanyához érkezünk, két ház áll egymás mellett. Az egyiknek az udvarán idős néni. Olyannyira idős, hogy nehezére esik a séta, ezért járókerettel közlekedik. Minket vár. Jobb kezével a járókeretet markolja, bal kezében hatalmas magyar zászlót lenget. Büszkén, fáradhatatlanul. Az egész kocsi szó nélkül törölgeti a szemét. Nincs szív, amelyet ne hatott volna meg ez a pillanat.

Gyimesbükkre az érkezésünkre Románia talán összes rendőre kivonul. Élőláncot alkotva terelgetnek, merre menjünk, hol lesz a szentmise. Néha sípjukba fújnak, mikor egy-egy zarándok elhagyja a libasort. A szentmise a család értékére hívja fel a figyelmet. Szomorú, hogy arra kell tanítani a híveket, „a családot még egy gyermek születése se tette tönkre”.

Indul a vonat, majd a busz. Haza kell mennünk. A szívem túlcsordult, ilyen lelki békét még soha nem éreztem. Testem fáradt, de nem érdekel. Búcsúzom újra Erdélytől. Jövök még. Mert aki egyszer itt járt, az visszavágyik. Haza. A rokonaihoz.