Elég, ha szlovákul tudunk?

Érvek beiratkozás előtt

Nem is lehet, mert bár az utóbbi években nem nőtt számottevően a magyar elsősök száma, nem tudjuk, hogy a kampányok nélkül mi volna a helyzet. Vajon nagyobb lett volna a fogyás, vagy az egész csak falra hányt borsó, legfeljebb azokat erősíti meggyőződésükben, akik úgyis eltökéltek? Egyáltalán érdemes-e mindenáron meggyőzni azokat, akiket a családjuk, barátaik, kollégáik, vélt vagy valódi érdekeik a szlovák iskola felé vonzanak, hogy aztán gyermekük minden kudarcáért a magyar iskolát tegyék felelőssé? És lehet-e a magyar kultúra gazdagságával, Adyval, József Attilával, hagyományainkkal, gyökereinkkel érvelni azoknak, akiknek a kultúrát a tévéműsor jelenti, soha nem olvasnak verseket, és egyáltalán nem érdekli őket, hogy minden felmenőjük magyarnak vallotta magát?

Ezeket a kérdéseket nemhogy egymásnak, magunknak sem merjük feltenni, arról meg végképp nem beszélünk, milyen vonzerejük van az iskoláinknak. Színvonallal, kényelemmel, lehetőségekkel is csábítanak-e, vagy az egyetlen erényük az, hogy anyanyelven oktatnak? Ami nem kevés, sőt, mindennél előbbre való, de ma már nem az egyedül üdvözítő. Főleg ott nem, ahol a konkurencia kiválóan felszerelt tantermeket, a szülők minden óhaját leső pedagógusokat, rengeteg szabadidős foglalkozást, külföldi kirándulásokat vonultat fel. Leghatásosabb érvként pedig előhúzza, hogy az érvényesüléshez, a továbbtanuláshoz jól kell tudni szlovákul, és ezt csak a szlovák iskola nyújthatja. Ez a tévhit valamikor a hetvenes években kezdett gyökeret verni a fejekben – elsősorban azokéban, akik gyenge képességeik miatt nem sokra vitték, és ahelyett, hogy belátták volna: ha nem az anyanyelvükön tanulnak, még ennyire sem viszik, a magyar iskolát hibáztatták. Mára ez tömeges meggyőződéssé vált, és a szlovák iskolák pedagógusai nagyon jól tudják, milyen húrokat kell pengetni. Ezért engedheti meg magának nálunk valaki azt is, amit a bátorkeszi szlovák iskola igazgatónője, hogy magyar nyelvű szórólapokon győzködi a magyar szülőket, miért jobb, ha a szlovák iskolát választják. „Miért a mi iskolánkat választani? Azért, hogy gyermeke ne szégyelljen beszélni állam nyelvünkön. Azért, hogy ne féltsék őt elengedni járásunk határain túl. Azért, hogy minőséges alapokat szerezzen gyermeke a további tanulmányaihoz” – olvasható a szórólapon. Ugyanezt a durva nyelvtani hibákkal teli agitációs szöveget minden hatéves gyermeket nevelő család megkapta. Reméljük, mementóként szolgál nekik, hogy a szlovák iskolában az ő gyerekük is csak annyit őrizne meg az anyanyelvéből, mint az egyébként magyar származású igazgatónő.

Küzdelem minden gyermekért

A bátorkeszi eset az abszurditáson túl arra is figyelmeztet, hogy az elkövetkező években az eddiginél is elkeseredettebb küzdelem folyik majd minden kis elsősért. A magyar településeken működő szlovák iskoláknak nem lesznek gátlásaik, és minden lehetséges eszközt bevetnek, hiszen a pénz és a fennmaradásuk a tét. Azok az idők nagyrészt elmúltak, amikor pusztán nemzeti öntudattól vezérelve csábították a magyar szülők gyerekeit: ma már a fejkvóta diktál, és ennek tükrében teljesen mindegy, hány hónapig nem érti a szerencsétlen kölyök, mit mond neki a tanító néni. Előbb-utóbb úgyis megtanul szlovákul, olyan jól, hogy minden más tantárgynál jobban megy neki – sok esetben azért, mert a többiben bepótolhatatlanul lemaradt, mire megértette, miről van szó. De ez is százszor elmondott igazság, mégsem jutunk vele semmire, mert a szülők jelentős része is sokkal többre becsüli a szlovák nyelv ismeretét, mint minden más tudást. És nyilván azért választják ösztönösen vagy a saját kudarcaiktól, görcseiktől vezérelve gyermekük számára a szlovák iskolát, mert úgy érzik, hogy azt a magyarban nem kaphatja meg.

Vajon igazuk van?

Lehet, hogy patetikus hivatkozások szerint ezzel a gyakorlatias kérdéssel kellene a beiratkozási kampány során és az egész évben többet foglalkozni. Választ keresni a kérdésre, hogy valóban csak tévhit-e vagy félig-meddig igaz is, hogy magyar környezetben, magyar iskolában nem lehet szlovákul megtanulni. És hogy ez tényleg annyira fontos-e, vagy sokkal fontosabb, hogy a gyermek értse a matematikát, biológiát, beszéljen angolul, németül, aztán maga döntse el, hol kíván érvényesülni. Túl egyszerű és demagóg válasz, hogy akinek szüksége van a szlovák nyelvre, az úgyis megtanulja, mert addig számtalanszor megszégyenülhet, rengeteg kudarc érheti. De az sem igaz, hogy már az alapiskola alsó tagozatán az a legfontosabb, ki milyen tökéletesen beszéli. Mivel számunkra idegen nyelvről van szó – azok számára is, akik a magyar családból hatévesen szlovák iskolába kerülnek, hiába próbálják önmagukat meggyőzni az ellenkezőjéről! –, csak fokozatosan, megfelelő módszertan birtokában sajátítható el, és egyáltalán nem mellékes a motiváció sem. Bizonyos tudásszint és műveltség felett, a szakmai ranglétra bizonyos fokán már igenis illik úgy beszélni szlovákul (is), hogy az embernek ne kelljen szégyenkeznie saját maga miatt, és környezetének vagy a cégének miatta. De erre úgyis mindenki rájön magától, és amíg ide eljut, addig sokkal fontosabb, mennyire alapos ismerője a szakmájának. Mert igenis lehet valaki kiváló jogász, építész, üzletember magyarként Szlovákiában anélkül is, hogy štúri színvonalon beszélné a szlovák nyelvet.

Életveszélyben a vegyészhallgatók?

Ezért nem lehet egyetérteni Peter Szolcsányival, aki az egyik hetilap honlapján látható videóban sajnálkozik afelett, mennyire nem tudnak a magyar középiskolákban érettségizett egyetemisták szlovákul. A vegyészhallgatókat oktató, párkányi származású pedagógus szerint a magyar fiatalok szlováknyelv-tudása annyira gyenge, hogy a laboratóriumi gyakorlatokon életveszélynek teszik ki magukat és a többieket, mert nem értik a tanár utasításait. Szolcsányi az elkeserítő helyzetet példával is illusztrálta, név nélkül ugyan, de annál nagyobb drámaisággal felolvasta egyik diáklánya két levelét – hozzátéve, hogy csak a kontextusból értette meg, mit akar tőle. A levelekben a lány arról értesíti, hogy nem tud részt venni az órán, mert kórházban van, de majd bepótolja a lemaradását. Tény, hogy a ragozás mindkét levélben hibás, de a lényeg érthető, és némi jóindulattal el is nézhetők a hibák. Főleg egy vegyészhallgató esetében, ahol mégis csak fontosabb a -ný, -natý, -itý ismerete, mint a hibátlan társalgás.

A szóban forgó videó alatti kommentárokban sokan bírálták Peter Szolcsányit, amiért gúnyt űz magyar diákjaiból ahelyett, hogy többet és nagyobb türelemmel foglalkozna velük. Néhányan saját tapasztalataikról számolnak be, leírják, milyen türelemmel voltak irántuk akár hazai, akár csehországi egyetemeken a tanáraik, és ennek köszönhetően milyen hamar javult a nyelvtudásuk. A legtöbb hozzászólás lényege az, hogy a tárgyi tudás – főleg a műszaki egyetemeken – fontosabb, mint a kifejezőkészség, és ha a diákok felfogásával annyi gond van, annak nyilván nemcsak hiányos nyelvtudásuk az oka, hanem a követelmények általános csökkenése is. Tény, hogy ma olyanok is bekerülnek az egyetemekre, akik tíz-tizenöt éve talán le sem érettségiztek volna, de ez nemcsak a magyarokra jellemző. Ha pedig nem állják meg a helyüket, azt nem lehet csupán azzal magyarázni, hogy nem tudnak szlovákul, és végképp nem szabad abban keresni a megoldást, hogy mindenkinek szlovák iskolába kell járnia. A magyar iskolában kell annyira megtanulni szlovákul, hogy megértessük magunkat, és az anyanyelvi képzésnek köszönhetően olyan eredményeket elérni más területeken, amelyekért elfogadják azt is, ha nem tökéletes a szlováktudásunk. Mert ez mindenhol a világon így van, ahol értik, hogy anyanyelve mindenkinek csak egy van, azon kívül még az állam nyelve is idegen. Ezt kellene végre megértenünk nekünk is, és ahelyett, hogy bedőlünk a hazugságnak, miszerint az érvényesülés felé az egyetlen út a szlovák iskolán keresztül vezet, a magyar iskolákban kellene a szlovák nyelv oktatását alapjaiban megváltoztatni. Amíg vannak iskoláink.

Mennyire volt fontos a szlováknyelv-tudás?

Világi Oszkár, a Slovnaft vezérigazgatója:

– Szlovákiában túlbecsülik a szlováktudás fontosságát, nemzeti és politikai kérdést csináltak belőle, holott módszertani és pedagógiai probléma. A külföldön tanuló, szlovák iskolákat végzett gyerekek semmivel sem tudnak jobban angolul vagy németül, mint a magyar gyerekek szlovákul, mégsem éri őket semmiféle hátrány, mert ott azt nézik, megértették-e az anyagot, milyen a tárgyi tudásuk. Erre a szemléletváltásra volna szükség nálunk is, de ennek alapfeltétele, hogy a szlovák társadalom belássa: számunkra a szlovák idegen nyelv, és ne aszerint ítéljen meg egy magyart, mennyire hibátlanul fejezi ki magát. Én sohasem tudtam, ma sem tudok tökéletesen szlovákul, de ez semmiben sem korlátozott. Nem féltem megszólalni, ha hibásan is, de elmondtam, amit akartam, és a környezetem ezt elfogadta, mert a lényeg az volt, amit mondtam, nem pedig ahogy mondtam. Igaz, engem sem zavart soha, hogy viccelődtek a hibáimon, mert lehet, hogy az, aki gúnyos megjegyzéseket tett a szlováktudásomra, szakmájában a negyedét sem érte el annak, amit én elértem. Természetesen azzal a véleménnyel nem értek egyet, hogy egyáltalán nem kell szlovákul tudni. Szükségünk van rá, a saját érdekünkben is, hiszen Közép-Európában ez kulcs a többi szláv nyelvhez; de nem a szlováktudás szintje dönti el, kiből milyen szakember válik.

Németh Ilona professzor, képzőművész, a pozsonyi Képzőművészeti Egyetem tanára:

– Dunaszerdahelyen magyar alap- és középiskolába jártam, és nem tanultam meg szlovákul, de ez nem az iskolák hibája. Azért nem tudtam a nyelvet, mert nem használtam. Utána Magyarországon végeztem az egyetemet, és csak akkor tanultam meg szlovákul, amikor visszajöttem Pozsonyba, a Madách Kiadóhoz dolgozni, mert szükségem volt rá. A professzori címet már Szlovákiában kaptam, az egyetemen szlovákul tanítok, és bár ma sem beszélek tökéletesen szlovákul, a diákjaimat ez nem zavarja. Azt gondolom, azt a biztonságot, tudást, amelyre a későbbiekben építeni lehet, csak az anyanyelvi képzés adhatja meg, ezért járt a két fiam is magyar alap-és középiskolába. Az egyetemen könnyen tökéletesítették a szlováktudásukat, mert a passzív alapjuk megvolt. Ez a szlovák nyelvvel való folyamatos kapcsolatnak köszönhetően valamennyiünkben megvan, és ha szükséges, fejleszthetjük. Lehet, hogy soha nem jutunk el olyan szintre, hogy árnyaltan fejezzük ki magunkat, de nem gondolom, hogy erre kellene törekednünk. Azt meg főleg nem hiszem, ezt úgy érhetjük el, hogy a kezdetektől mindent idegen nyelven tanulunk, mert a forma lehet, hogy meglenne, csak éppen a tartalom hiányzik majd hozzá.

Kádasi Lajos professzor, genetikus, a Comenius Egyetem tanára:

– 1970-ben érettségiztem az ipolysági gimnáziumban, és a szlováktudásom épp csak arra volt elég, hogy megértessem magam. Az egyetemen ez nem volt akadály, mert biológiát tanultam, és a latin szakmai kifejezéseket ismertem. Az első két-három szemeszterben többet kellett ülnöm a könyvek felett, hogy szlovákul is ki tudjam fejezni magam, de ez nem volt gond, mert érdekelt a tanulás. Később a szakmámban sem éreztem soha hátrányát annak, hogy magyar iskolákba jártam, és esetleg hagy némi kívánnivalót maga után a szlováktudásom, mert a természettudományok nyelve az angol. A konferenciákat ezen a nyelven tartják, a szakirodalom angolul jelenik meg, és aki nem tudja követni, az lemarad, mert mire szlovákra lefordítják, már idejétmúlt. A tudományokban nem a tárgyi tudás, hanem az összefüggések keresése, a már adott tények továbbgondolása a fontos, és ezt a képességet szerintem leginkább az anyanyelvi képzés alapozhatja meg.