Egy first lady, aki írni is tud

Ezért volt számomra üdítő meglepetés Michelle Obama Így lettem című könyve, amelyből nemcsak az derül, ki, hogy a volt amerikai first lady nagyon jó író – vagy ha mégsem ő írta volna a könyvet, akkor nagyon jól választott szellemírót hozzá –, hanem az is, hogy a siker, pompa és csillogás ellenére meg tudta őrizni a józanságát. Ennek a leírtak alapján az lehetett a legfőbb oka, amit kisebbségiként mi is érthetünk: hogy folyton bizonyítania kellett.

Fekete kislányként Chicago lecsúszó negyedében, ahonnan egymás után költöznek el a fehérek, a tanítás színvonala egyre csökken, és az egész miliő inkább lehúz, mint hogy kiemelkedésre ösztönözne. Szerencsére Michelle szülei tudják, milyen fontos a műveltség, és kiharcolják, hogy a jó előmenetelű, tehetséges gyerekeket külön osztályba sorolják. A kiemelkedő intelligenciájú és rendkívül figyelmes Michelle Robinson története azonban nem itt kezdődik, már a családban is sokat tanul. Tehetséges nagyapjától, aki feketeként még nem tanulhatott, apjától, aki a testét emésztő sclerosis multiplex ellenére is megőrzi méltóságát és humorát, valamint édesanyjától, aki bölcs nyugalommal neveli önállóságra és felelősségre a gyermekeit.

Michelle ennek a szilárd alapnak köszönhetően állja meg a helyét a Princetonon, majd a Harvard Egyetemen, később pedig a jogász szakmában is. A könyv legfőbb gondolata, hogy milyen gyakran tette fel magának a kérdést: „Elég jó vagyok hozzá? Meg tudom csinálni?” És a legfőbb üzenete az, hogy igen, sikerülhet, ha van, aki bízik benned, megadja a kezdő lökést. Mint annak az egykori chicagói kislánynak, akit házuk földszintjén a nagynénje tanított zongorázni, egy régi hangszeren, amelyen a középső „C” billentyű csorba volt. Michelle-nek ez a kopott billentyű lett a viszonyítási pontja. Élete első koncertjén, a versenyzongorához ülve nem tudta, hol van a kezdőhang az ép hangszeren. Zongoratanára szinte észrevétlenül megmutatta neki, és Michelle ezután már gond nélkül elzongorázta a darabot. Később, fiatalok projektjeit támogató ügyvédként, majd elnökfeleségként is sokszor hangsúlyozta, hogy a hátrányos környezetben nevelkedett fiatalok számára milyen fontos a biztatás és a támogatás.

A könyvnek az a része sem hamis, amelyben Michelle Obama már a Barackkal való kapcsolatáról és házasságáról ír, mert nem próbál idilli képet festeni. Későbbi férjét az ügyvédi irodában ismeri meg: ő a mentora, és mivel a kiemelkedően tehetséges fiatalembert mindenki agyondicséri, ehatározza, hogy nem fog elájulni egy feketétől csak azért, mert a fehérek már azt is csodának tartják, hogy nyakkendőt visel. Aztán ahogy az lenni szokott, egymásba szeretnek. Innen kezdve azonban nem romantikus lányregény Michelle Obama története, hanem nagyon is kemény küzdelem. Kezdetben a férje ambícióival, aztán a maga prioritásaival, majd arra a kérdésre is meg kell keresnie a választ, hogyan egyeztethető össze az elnöki hivatás a családi élettel. Michelle őszintén leírja, hogy a család összetartása és a sok hétköznapi teendő elsősorban az ő dolga volt, akkor is, amikor nem volt körülötte stáb és személyzet. Kezdve onnan, hogy már a hormonserkentő injekciókat is magának adta be, miközben a férje valahol az ország túlsó felében kampányolt, majd miután sok nehézség árán sikerült teherbe esnie és megszülettek a lányok, egyedül pelenkázta, hordta játszótérre, iskolába, edzésre őket. Barack jó és szerető apa volt, csak épp soha nem volt otthon, de Michelle elfogadta, hogy a férje nemcsak a családé, hanem egész Amerikáé, és támogatni is tudta ebben. Úgy, hogy first ladyként semcsak az elnök felesége, afféle díszes kiegészítő volt, hanem megtalálta a saját helyét és szerepét. Nemzetközi projektet indított a lányok taníttatásának elősegítésére, mozgásra, egészséges táplálkozásra ösztönözte a fiatalokat, veteményeskertet hozott létre a Fehér Ház parkjában. Igazi amerikai optimizmussal hitt abban, hogy mindent meg lehet csinálni, ha igazán akarjuk, és ez többnyire sikerült is neki.

Hogy a könyv mégsem egy giccses amerikai sikersztori, az Michelle Obama őszinteségének és okosságának köszönhető. Számomra a legtanulságosabb részek azok, amelyekben arról mesél, mennyire szigorúan szabályozott az amerikai elnöki család élete. Hogy még a Fehér Ház teraszára sem ülhetett ki, mert akkor le kellett volna zárni az egész környéket. Hogy ha a lányai házibuliba mentek, a rendőrség előtte átkutatta a vendéglátó házát. Mégis, mindennek ellenére arra ügyelt a legjobban, hogy a lányai, amennyire csak lehet, normális életet éljenek, legyenek barátaik, ne szerepeljenek folyton a nyilvánosság előtt. A stáb kérését, hogy egy kicsit mutassanak a népnek a magánéletükből is, rá jellemző humorral és bölcsességgel intézte el: „A gyerekek magánszférájának védelme azt jelentette, hogy más témákat kellett találni a közvélemény kíváncsiságának kielégítésére… A kommunikációs stáb – tudván, hogy Malia és Sasha alapvetően tabu – a kutyákat kérte el hivatalos megjelenésekhez. Esténként a mappámban feljegyzéseket találtam, hogy hagyjam jóvá »Bo és Sunny beugrását«, azaz engedélyezzem, hogy a kutyák elvegyüljenek a sajtó képviselői vagy az idelátogató gyerekcsoportok között… Kitűnő nagyköveteink voltak – nem fogott rajtuk a kritika, és fogalmuk sem volt, mekkora a hírnevük.” Sok, ma a gyerekét közösségi oldalakon mutogató szülő tanulhatna a volt first ladytől.

Michelle Obama könyve annak a mondásnak az igazolása, hogy minden sikeres férfi mögött ott áll egy erős nő. Aki nem feltétlenül attól erős, hogy az egekig ért az önbizalma, hanem attól, hogy kételkedik magában, de nem adja fel, és miközben megvalósítja az álmait, másokra is tekintettel van. Kár, hogy ez a nő nem akar amerikai elnök lenni.
 

A szerző a Vasárnap munkatársa

Michelle Obama: Így lettem
HVG Könyvek, 2018

440 oldal