Édes keserv

A komikák ugyanis súlyos, megrendítő hatású jelenetekben nagy erejű alakításra legritkább esetekben képesek. A legritkább eset pedig ő: Iva Janžurová. A közönségnek évtizedek óta Janžurka, lányainak, barátainak Ivuška.

Nagy játékos és kiváló mesélő. Előbbit minden alakítása, utóbbit minden jelentős magánemberi megnyilvánulása alátámasztja. Szerepeinek száma lassan megszámlálhatatlan, saját életét megvilágító történeteinek sora végeláthatatlan. Nincsenek hétpecsétes titkai. Legbelsőbb örömeit, küzdelmeit, kínjait és keserveit ugyanolyan őszintén tárja közönsége elé, mint színpadon és kamera előtt vívott szellemi-lelki tusáit. Hallgatni, színes élettörténeteiben, szellemesen előadott sztorijaiban megmártózni nem kisebb élmény, mint nézni, megrázó vagy megmosolyogtató, de mindkét esetben könnyeket kicsaló jellemrajzait csodálni.

Sosem volt szép, állítja magáról.

„Pedagógiai szakközépiskolába jártam, de örökké szavaltam. A színművészeti főiskolára a szüleim tudta nélkül jelentkeztem. A legidősebb bátyám azzal bocsátott útnak: »Ne lepődj meg, ha nem vesznek fel, oda szép lányok kellenek, te meg nem vagy az!« De a felesége, a sógornőm, aki zongoratanárnő volt, és felismerte a gyerekekben a tehetséget, mellettem állt és biztatott. Bemutatott egy barátnőjének, aki színinövendékekkel foglalkozott, de ő sem tanácsolta ezt a pályát. »Ilyen arccal nem viheted sokra!« – mondta. Mentünk tovább, egy másik tanárnőhöz. »Komoly hangképzésre szorul – állapította meg lemondóan, majd gúnyosan hozzátette: – A fogazatát is meg kellene reparálni!« Mindent elkövettem, hogy megfeleljek, a kiejtésem hibátlan, a fogsorom szebb lett, a hivatalos levélben mégis azt írták, hogy főiskolai felvételemet nem javasolják. A levelet természetesen felbontottam, elolvastam, majd összetéptem és kihajítottam a vonat ablakán. A felvételi első rostáján még megfeleltem, a másodikon már nem. Azt mondták, nincs bennem szenvedély. De ahelyett, hogy vesztesen elvonultam volna, egy később sorra kerülő lánnyal, aki megkért, hogy öregasszonyként legyek a segítőtársa, újra bementem, és nyertem. Fél év, aztán meglátjuk, közölték velem. Tudtam, hogy nem lesz baj. Csak be kellett jutnom.”

Hallgatni arany. Annak, akinek ez nem okoz gondot. Neki igen, kacag jóízűen.

„Arab bölcsességek nagykönyvét lapozgattam a minap. A hallgatás értelmét több mint húsz bekezdésben taglalja. Igen, sokszor nekem is inkább hallgatnom kellett volna. Például 1968-ban, amikor Marta Kubišovával Alexander Dubčeket fogadtuk. Mindketten miniszoknyában, nagy lelkesedéssel. Ez a jelenet több nyugat-európai tévétársaság hírműsorában a prágai tavasz jelképe lett. Martát, az akkori idők népszerű énekesnőjét húsz évre félreállították, engem megtűrtek a pályán, de jó ideig nem kaptam igazán jelentős szerepet. A barrandovi filmgyár fejesei azt mondták, értse meg, forgatott már eleget, a rendezők új arcokat keresnek. De most is három felkérést kaptam, győzködtem őket, mire elkezdtek nyökögni, hogy vannak filmek, amelyek túlságosan költségesek. Értem, szóval nem forgathatok, mondtam. Később értesítettek, hogy mind a három film beindul, csak nélkülem, mert nem hagytak jóvá. És attól fogva színész már csak akkor kaphatta meg a forgatókönyvet, ha a barrandovi vezetőség áldását adta a szereplésére. De mivel ezzel sem tudták befogni a számat, máshogy próbáltak elhallgattatni. Egyszer forgathattam, háromszor nem. Aztán megint igen, és megint háromszor nem. Juraj Herzcel szerencsére kétszer is. A Petróleumlámpákban és a Morgianában.”

Nem özvegy, mert nem a férjét, hanem az élettársát temette el, védi a szabadságát.

„Huszonhat éves voltam, nagyon szerelmes, úgy gondoltam, most vagy soha. Fejest ugrottam a házasságba, ami nem lett hosszú életű. Fél év után elváltunk. De ami sokkal érdekesebb: feltűnt a lakodalmunkban egy hívatlan vendég. Operatőr férjem, Jan Eisner is csak nézett. »Honnan került ide ez az alak?« Stanislav Remunda volt. A későbbi párom. Evett, ivott, majd szó nélkül távozott. Szerintem eljött felmérni a jövőbeli lehetőségeit. Fülébe jutott, nem biztos, hogy teljesen boldog vagyok. Nem sokkal a válásom után össze is költöztünk. Mindkét lányom a hetvenes évek első felében született. Stanislavval nem házasodtam össze, pedig negyven évet töltöttünk együtt. Ezért nem vagyok özvegy. Nem is szeretem az ilyen megjelöléseket. Anyós sem vagyok. Mindkét lányom férje Ivuškának szólít.”

Két jó film húzott el mellette, de mindkettő az ő hibájából, ismeri be.

„Mindkét rendezőt én haragítottam magamra. A Szekérrel Bécsbe forgatásán Kachyňa már jelezte, hogy számol velem a következő filmjében, A menyasszony éjszakájában is. Szerette a színészeit. Engem is. De csak addig, amíg rá nem jött, hogy csúnyán átvertem őt. Úgy be voltam ugyanis fogva, hogy nem maradt időm az éppen aktuális szerelmemre. Kachyňa ismerte a barátomat, nem volt nehéz elhitetnem vele, hogy három napra be kell feküdnöm a kórházba. Ami természetesen nem volt igaz, sőt hagytam, hogy azt higgye, küretre megyek. Közben egy nem túl távoli szállodában töltöttünk csodás napokat. Csakhogy az egyik este, vacsoraidőben beállított egy másik stáb. S valaki később elszólta magát Kachyňának, hogy ott búgtunk kettesben, mint egy gerlepár. Nagy harag lett a vége. Nem csak a szerep, a becsületem is elúszott. Jan Hřebejk filmjében, a Kuckókban Jiří Kodet szívbeteg feleségét játszottam volna. Ha elfogadom, hogy meghalok a történet végén. Csakhogy én nem akartam meghalni. Könyörögtem, hogy írják át a szerepet, zavar, ha a figurának nincs más lehetősége, csak meghalni. Meg is elégeltem már az ilyen kilátástalan sorsokat. Nem szeretem, ha egy ember elveszti a reményt, és feladja a küzdelmet. Petr Jarchovský azonban nem akart változtatni a szerepen. Én meg lemondtam róla. Emília Vášáryová kapta. Előadást egyébként még családi tragédia miatt sem mondtam le. Édesanyám halálhíréről egy órával az előadás előtt értesültem távol Prágától, Besztercebányán. Vígjátékban léptem közönség elé aznap este. A nézők végig jól szórakoztak, a legapróbb jelét sem vették észre rajtam annak, hogy mi zajlik bennem. A párom, Stanislav is úgy ment el pár évvel ezelőtt, hogy nem lehettem mellette. Kocsiban ültem, tájelőadásra mentünk, amikor a lányom telefonon értesített, hogy: »Apa meghalt.« Nem fordulhattam vissza. Magánügy, ami este hétig történik az életünkben.”

A Kórház a város szélén főnővérével váltott ki akkora visszhangot a nézők körében, mint most II. Erzsébet szerepével az Audienciában, közli mély meggyőződéssel.

A Királynő szerepét Michal Dočekaltól kaptam. Akkor még ő volt a Nemzeti prózai társulatának művészeti igazgatója. De rögtön a tudtomra is adta, hogy Alice Nellist kérte fel a rendezésre. Rendben, feleltem, kedves, tehetséges nő, filmben már dolgoztam vele, nem volt konfliktusunk egyszer sem. Az Audienciában rengeteg szövegem van, de aránylag gyorsan a fejembe ment. Amikor először csinálták meg a hajamat olyan királynősre, és felvettem a tíz kosztümöm közül az elsőt, fiatal kollégám, Igor Orozovič, aki John Majort játssza, azt mondta, én jobban hasonlítok II. Erzsébetre, mint ő saját magára. Ezen most is nevetnem kell. Én ugyanis semmit nem teszek, hogy hasonlítsak rá. Még a testtartását, a gesztusait sem kopírozom. Két és fél órát töltök a színpadon, huszonöttől egészen nyolcvanéves koráig játszom a királynőt. Minden előadáson úgy érzem magam, mintha Forma–1-es versenyző lennék. A boxban, vagyis a takarásban három öltöztetőnő dolgozik rajtam. Az egyik a kosztümöt adja rám, a másik a parókát cseréli, a harmadik a cipőmet. Tízszer történik meg ugyanez elképesztő tempóban.”

Egy fedél alatt lakik a lányaival, azok férjével és az unokákkal, konstatálja szemmel látható örömmel.

„Boldogít, hogy mindannyian egy rakáson vagyunk. Családi házban élünk, nyitott ajtóknál. A lányaim figyelnek rám, az unokáimnak szinte mindent megengedek, mégsem élnek vissza vele. Egyik lányom színésznő, a másik dokumentumfilmes, öt unokám közül kettő zenei pályára készül. Szöveget tanulni éjszaka szoktam, amikor már mindenki alszik, vagy ha pár napig nincs előadásom, elvonulok a vidéki házunkba. De a harmadik napon már le is jön hozzám valaki a családból, és hozza a gyerekeket is. Olyankor beindul a sütés-főzés, és nagyokat sétálunk a közeli erdőben. Én jól bírom az egyedüllétet, sokszor szükségét is érzem, de másnap már az ablakból lesem, ki jön hozzám, mert az is jó, hogy nem hagynak sokáig magamra.”

Igor Orozovič

„Három színdarab köt hozzá. Az erdőben a szeretője vagyok, az Audienciában a brit konzervatív párt vezetője, a Sarah Bernhardt-ban a titkára. Osztrovszkij darabjában már az első próbán belenyúlt a szövegbe, és mindennap dolgozott rajta. Kérdez, meghallgat, kíváncsi, érdeklődik. Túl a hetvenen lélekben még mindig nagyon fiatal. Sokszor fáradtabb vagyok, mint ő, pedig én nem is járok tájelőadásokra. Ő engem tegez, én továbbra is magázom, Iva asszonynak hívom. Az erdőben ravasz, fondorlatos férfit játszom, akinek még a csókja is hazug. Nem jöttem zavarba az intim jelenetektől. Egyenrangú partnerként vagyok kezelve. Személyesebb kapcsolatba az Audiencia próbái során kerültünk. Társalgási darab, nehéz dialógokkal. Hálátlan a szerepem. Ülök a fotelban, szemben a királynővel, és magasröptű beszélgetéseket folytatunk. Nagyon erős koncentrációt kíván minden jelenet. Előadás előtt mindig átvesszük az első párbeszédünket. Tulajdonképpen nincs mit játszani a szerepben, csak tisztán, világosan kell közvetítenem John Major gondolatait. Sarah Bernhardt titkáraként a színésznő iránti csodálatomat kell érzékeltetnem. Ezt a szerepet Iva asszonytól kaptam. Ő akarta, hogy én legyek a partnere. Elsőre nemet mondtam a felkérésre, volt munkám elég e nélkül is, de addig kért, hogy a végén megadtam magam. Tudtam, hogy ragaszkodik hozzám. Tagja vagyok a Calembour kabarénak, dalokat írok, sanzonokat. Elkérte az egyik előadásunk videofelvételét, hogy otthon bármikor nézhesse, mert szereti, ahogy énekelek. Karácsonykor kézzel írt levelet kaptam tőle. Erőt és könnyebbséget, sok ölelést küldött. Úgy írta alá magát, hogy IvanA, a te IvanÁd!”

Michal Dočekal

„Jiřina Bohdalová és Soňa Červená színpadi dívák, Iva Janžurová színházban is, filmben is az. Fiatalon kezdett filmezni, még főiskolásként. Kéthavonta hívták új filmbe. A cseh mozi legendás alkotásaiba került be. A hetvenes években, amikor kevesebbet forgatott, főleg bolondos vígjátékokban játszott, országos népszerűségre viszont épp ezekkel a filmjeivel tett szert. Később groteszk tévéjátékokba hívták, majd 1984-ben leszerződött a Nemzetihez. Huszonhét éves voltam, tele önbizalommal, Beckett Szép napok című drámáját rendeztem, aztán még ötször dolgoztam vele, legutóbb Az erdőben. Már II. Erzsébet szerepére készült, amikor egy nap megláttam őt, és nagyon megijedtem. Nyári szünet után találkoztunk, azonnal észrevettem rajta, mennyire lefogyott. Azt hittem, beteg, kérdeztem is tőle, mi történt. Semmi, felelte, csak ledobtam tizenkét kilót. Hetven fölött ennyit leadni hatalmas akaratra vall, de ez már olimpiai teljesítmény. Fél évvel a próbák előtt elkezdett fogyókúrázni, mert úgy érezte, a szerep megkívánja tőle. Odaadás, szakmai alázat, önfegyelem – minden tiszteletem az övé. A próbákon ugyan néha megszólal a telefonja, s olyankor intézkedik, ácsokkal tárgyal, mégsem állítom, hogy az a fontosabb neki. Még élt a párja, vidám hangulatú összejövetel volt a Nemzetiben, kicsit későre járt. Indulófélben volt, kértem, maradjon még, nagyon jó a hangulat. Nem, nem, mennem kell, mondta, vár a párom. Túléli, ha később megy haza, marasztaltam. Nem, nem, sok mindent túl kellett már élnie, köztölte sokat sejtető mosollyal. Ennél bájosabb beismerő vallomást senkitől sem hallottam.”