Domonyi rekviem

Legalább egy lábnyomot, nem többet – válaszolta fél évvel a halála előtt arra a kérdésre, hogy mit szeretne maga után hagyni. Legalább egy lábnyomot… Pedig akkor már több „lábnyoma” is látható volt. A Szindbád, a Csontváry, az Elégia, a Tisztelet az öregasszonyoknak. Huszárik Zoltán a magyar film utolérhetetlen költője volt, és az is marad, amíg mozi lesz a földön.

Harminc évvel a halála után a sírjánál állok Domonyban. Faluvégi temető, lassan emelkedő dombon. Lágy őszi napfény, száradó fűcsomók. Figyelő madár egy közeli bokor ágán, távolabb kígyózó füstoszlop.
„Paraszt vagyok. Domonyban születtem. A Galga mellékén – nyilatkozta. – Ma is hazajárok anyámhoz. Oda mindig vissza kell menni. Aludni, kinyújtózni. Nem, én ma sem kerültem el onnan.”
Szép arcú táj, szelíd temető, zárt, szigorú hagyományokra épülő faluközösség, ahol a becsületes munka, a természettel való szoros együttélés, a szokások tiszteletben tartása összetartó erő. És visszahívó, hazaszólító.
„Szüleim, akárcsak nagyszüleim, parasztok voltak, természetben élő emberek, ami annyit jelent, hogy mindazt, amit tudok, a természet titkainak faggatása során ismertem meg. Babonák, legendák, mesék világában nőttem fel, s ez a tény képzeletemet is nagyban befolyásolta.”
Hol másutt ismerkedhetett volna meg Huszárik János, az ügyes kezű, csendes, szorgalmas legény és Pálinkás Mária, a „híresen szép leány”, mint a fonóban. Egekig ívelő, tiszta, nagy szerelem volt az övék. 1927 őszén házasodtak össze, négy évvel később született meg fiuk, Zoltán, aki apja vékony testalkatát örökölte. Kétéves volt, amikor elvesztette édesapját. Alighogy megtanult járni és beszélni, amikor a kor népbetegsége, a tüdővész elvitte.
„Emlékszem gyerekkoromból, hogy a sósborszesz volt mindenre az orvosság. Ha megvágtam az ujjam, anyám azt mondta, pisiljem le, majd beheged a seb. Vagy elvittek a javasasszonyhoz. Apám úgy halt meg huszonnégy évesen, hogy ha időben orvoshoz viszik, megmenthető. De egy állat elvesztése, egy ló, amit fel kellett volna áldozni apám kezeléséért, többet jelentett akkor a parasztnak, mint egy ember élete, mert az emberi élet pótolható.”
Fekete tölgyfa asztal a házban, fehérre meszelt búbos kemence a szobában, ha besötétedett, lámpát gyújtottak. Édesapja ölében meséket és különböző történeteket hallgat, négyéves korától rajzol, nyolcévesen már apró szobrocskákat mintáz agyagból. Kamaszként a könyvek, köztük a szlovák nyelvű Biblia. A domonyi parasztfiú útja egyenesen vezet a művészetek felé. Otthon a föld, nyolc hold föld, Pesten a sok tanulnivaló. A kollégiumból viszi haza a kenyeret, hogy anyja is ehessen. Olajbányász, vasúti pályamunkás, szobafestő, biztosítási ügynök, restaurátor – s majd csak ezután lesz diplomás filmrendező. Krúdy Gyula világának csodás megteremtője. Csontváry útjának megszállott feltérképezője. Fák, vizek, kövek, lovak barátja. Zablák, kötőfékek, kengyelvasak értője. Életről, halálról, szerelemről és barátságról, elválásról és visszatalálásról elementáris erővel szóló alkotó. Érzelmeket képekkel „kottázó” költő. Fájó csendek komponistája. Apró rezzenések, rejtett gesztusok koreográfusa. Kapuk, kerítések, ereszek, felhők és esőcseppek, tüzek és kihunyt parazsak nagy ismerője. Temetők halk vándora. Női szívek, csupasz keblek, forró ölek csillapíthatatlan szomjú csodálója. Hiú csókok, büszke csókok, drága csókok, olcsó csókok, jeges csókok, égető csókok, édes csókok, keserű csókok, odaadó csókok és elkapkodott csókok ura.
„Elmentem az édesanyámhoz. Jól van. Úgy él, mint számtalan évvel ezelőtt. Maga műveli a kis földjét, kis szőlőjét. Nem szorul senkire. Más ember, mint én vagyok. Más fajtából valók ők, mint amit ideadtak nekünk.”
Szindbád szavai Huszárik Zoltán remekművében. Ugyanott a temető, sárga levélszőnyeggel. Szürke sírkövekkel, korhadó fejfákkal, rozsdás sírkerítésekkel. Domonyban, ahol ő pihen mélyen, ugyanez a kép fogad. Aztán a ház, az ő házuk. Az elhagyott porta. A kert, amelyet már senki sem művel. Itt élt, ide járt vissza. Itt ült, ezen a zöld fapadon, amely még dacol széllel és esővel, hóval és faggyal, erős napfénnyel.
Láthatatlan lábnyomok az ajtó előtt.
Az ő lábnyomai.
„Nem emlékszem, hogy ezt az egész életet kiköveteltem volna. Protekcióból biztos nem vettem igénybe.”
Szindbád szavai.
Az ő szavai.
Harminc éve, hogy elment.
Temetése napján aranyport szórt az ősz. De azokban a percekben, amikor a sírjába engedték, sötét felhőkből eredt el az eső. Fekete könnyeket hullatott az ég.